Kritikák a filmről

2010.02.16.:

"Az új  évezredben megtörtént az akciófilmek, akciókrimik, vagyis a bűnügyi mainstream súlypontjainak áthelyezése. Kaptunk egy amnéziás csonttörőt (Jason Bourne), humortalan izompacsirtává gyúrták James Bondot (Daniel Craig), ideje volt már, hogy fennakadjon az újrapozícionálási rostán az ősdetektív Sherlock Holmes is.

Hogy ez az egész projekt Guy Ritchie kezei közt kötött ki, annak talán csak örülhetünk. Bár kétségeket támasztott eleinte, hogy aki a London macskakövei közti összes apró tócsát ismeri, mennyire tud majd a viktoriánus környezettel megbirkózni, illetve a visszafogottan bohém, karót nyelt detektívünkből saját képmására egy londoni pernahajdert teremteni. Meg kell hagyni, sikerült neki.

Nyilván az ingerválságnak is következménye, hogy a szimplán tudálékos bűnmagyarázást, a másfél órán keresztül történő komótos fel-alá  járkálást már legfeljebb a tévében lehet elsütni, ott viszont a hagyományos keretek közé szorított Sherlock Holmes-ból már éppen elég született, amelyek mellett elnosztalgiázhatunk. Aki manapság egy földhözragadt Holmes-szériával jelentkezik, az könnyedén feledésbe merülhetne a hangárnyi technikai arzenált felvonultató helyszínelő dömping mellett.

A Guy Ritchie által választott akciósító irányvonal tehát kellőképpen alátámasztott, már csak azért is, mert Guy Ritchie valójában akciómozikat rendez, még ha nem is a klasszikus értelemben vett Walter Hill-Richard Donner, vagy az újkori Jerry Bruckheimer-Michael Bay vonalon (szerencsére), hanem saját csövében hol előre, hol hátrasétálva. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff két remek példány a spájzban, majd sajnos a Madonnával együtt töltött zivataros időszak rányomta bélyegét filmjeire is: megszületett az értékelhetetlen Hullámhegy és a Revolver. Szerencsére visszatalált saját mókuskerekébe, és tavalyelőtt már írt-rendezett egy újabb opust, a Spílert, amely nyilván az önismétlés miatt sem ütött akkorát, de a kultrendező rajongói örvendhettek, hogy Ritchie még nem lett öngyilkos. Már megalkotta saját zárójeleit, minek következtében eljött az ideje, hogy némileg kiterjessze azokat. Nem biztos, hogy sikerrel járt volna egy újabb színtiszta Ritchie-történettel a modern londoni alvilágról, érthető volt tehát, hogy a libikókára fel kell állni, és előhúzni, leporolni egy olyan történelmi kősziklát, mint amilyen Sherlock Holmes. És ugye, miért is maradt volna a vasalt galléros őskövületnél, akit ráadásul más alkotott meg. Nyilván ezzel polarizálta a művét, mivel akik egy hagyományos pipázgató oknyomozást várnak Derrick felügyelő vagy Columbo ősatyjáról, azok utálni fogják, Ritchie rajongói, akik címkéit, a londoni alvilágot, a már-már szájbarágósan, de frappánsan túlmagyarázott vagy előkészített eseményeket, vagy a peremre szorult, deviáns karaktereket keresik, azoknak viszont szerethető lesz.

Guy Ritchie okosan a helyén hagyta a Holmes és a kedves Watson közti kapcsolat súlypontját, vagyis a hű, szolgálatkész doktor jelenti a cölöpöket a csapongó Holmes alatt. Másrészt kiemelte egyébként is létező tulajdonságait, a harcművészetekben való jártasságát, vagy bohém életmódját. Robert Downey Jr.-ral és Jude Law-val a két detektívikon szerepében igazán menő havermozit hozott létre. Megtartotta Holmes hűvös, okkultizmust elutasító logikáját, amit persze az élet minden területén, még verekedés közben is alkalmaz, ezt pedig pompásan kiegyensúlyozza Watson visszafogott kimértsége.

Egy hibája a filmnek, hogy nem aknázza ki kellőképpen a karizmatikus Mark Strong tehetségét a főgonosz Lord Blackwood szerepében. Keveset látjuk, csak hallunk róla, ami persze növeli a rejtélyességét, de ez ebben az esetben soványnak tűnik. Másrészt viszont példaként felhozható Christopher Nolan első Batman-filmje (Batman: Kezdődik), ahol inkább Bruce Wayne belső vívódásának lehettünk tanúi, míg a film végén már jelzést kapunk arra, hogy a következő részben a legfőbb ellenséggel találkozunk. Így történt ez Ritchie-nél is, az utolsó felvonásban megkapjuk azt a bizonyos aduászt, ami jelzi a folytatást.

Összegezve Guy Ritchie egy a korral kompatibilis Holmes-filmet hozott létre, amellyel kalapot emel Sir Arthur Conan Doyle hőse előtt, majd szemtelen határozottsággal egy viktoriánus képregényhőst gyúr belőle."

Forrás: www.parameter.sk

2010.01.25.:

"Guy Rithchie 1998-ban üstökösként robbant be a filmvilágba stílusteremtő mestermunkájával, a Ravasz, az agy, és két füstölgő puskacsővel. Két évvel később, a Blöff-fel rátett még egy lapáttal, és ekkor úgy tűnt, korszakos zseni születésének vagyunk szemtanúi. Sajnos nem így lett. A Hullámheggyel, majd a Revolverrel egyre

mélyebbre süllyedt Mr. Madonna karrierje, tavaly a Spílerrel pedig elérkezett pályafutása mélypontjához. Stílusa megfáradt, ötletei elfogytak, így nem maradt neki más hátra, mint hollywoodi kasszasikert dirigálni, ahol nincs szükség az előbbiekre. A Sherlock Holmes legnagyobb tanulsága – fájdalom ezt leírni – hogy Guy Ritchie álomgyári iparosnak is harmatgyenge.

A film alapötlete roppant egyszerű, és egy manapság igen divatos trendet követ; vegyünk egy régi klasszikust és formáljuk azt a XXI. századi közönség ízléséhez. Az ”áldozat” ezúttal Sir Arthur Conan Doyle legendás nyomozója, Sherlock Holmes, és persze elmaradhatatlan fegyvertársa, Watson Doktor. Az átfazonírozás után a hűvös, nagyítóval rohangáló angol úriemberekből modern, nagyvárosi playboyok lettek. Nincs ezzel semmi baj, akár működhetne is a dolog, ha Ritchie-nek bármi halvány elképzelése lenne, hogy mit akar kezdeni filmjével. Mert az elég vérszegény koncepció, hogy Downey (Holmes) és Jude Law majd két órán át civakodnak, mint egy aranylakodalmára készülő házaspár.

Az új Sherlock Holmes film leginkább vicces buddy-movie szeretne lenni, a 19. század Londonjába importált Halálos fegyver. A Downey –Law páros sajnos azonban a közelébe sem ér Riggs - Murtaugh, a John McClane - Zeus, vagy a Jack Cates - Reggie Hammond duóknak.  Ez pedig az igénytelen forgatókönyvön túl a színészek hibája. Law végigszundikálja a filmet, bár ez tőle nem meglepő. Downey Jr.-tól viszont én már egyszerűen a falat kaparom. A Vasember után megint megpróbáltak felhúzni egy egész filmet arra, hogy Downey remekül el tudja játszani önmagát. Tényleg jól löki másnaposan, betört orral is a poénokat, de ez az említett képregény-filmben is csak 30 percig volt érdekes, itt már 5 perc után elviselhetetlenül fárasztó az egy kaptafára épülő, gyenge vicceivel. És ezt az alakítást Golden Globe-bal jutalmazták…

A Sherlock Holmes másik rákfenéje a történet. Az ugyanis nincs, de legalábbis nem több mint egy 30 percben elmesélhető anekdota. Eszerint Lord Blackwood (Mark Strong) ördögi tervet eszel ki, hogy átvegye a Brit birodalom irányítását. Természetesen két ember van széles angolhonban, aki megállíthatja: Holmes és Watson. Ritchie 128 elviselhetetlenül hosszú és fárasztó percig húzza, nyújtja a filmet, kínzóan érdektelen és humortalan jelenetek tömkelegén át jutunk csak el a megváltó stáblistáig. Izgalomra, feszültségre ne is számítsunk, hiszen az egész film tét nélküli bohóckodások halmozásából áll. Strong gonosza maga a zs-kategória, ez a motiváció és ez a színészi alakítás Van Damme filmbe való. A szerelmi szál említésre sem méltó, ahogy Watson őrlődése a nyugodt polgári élet és a kalandok között se vehető komolyan. A film legjobban sikerült pillanatai azok, amikor megcsillan Ritchie régi stílusa. Kapunk egy kevés flash-forwardot, pár lassítást, de ezek csak zománcozott rózsák a bilin.

A Sherlock Holmes tulajdonképpen megfelel a mai trendeknek; sajnos ennyire igénytelenek és bugyuták napjaink blockbusterei. Kevés látvány, némi konzerv-humor, egy jobb sorsra érdemes rendező, és erős marketing; ennyi a siker titka. A Sherlock Holmes kétszer annyi pénzt hozott egy hétvége alatt, mint a Ravasz, az agy.. és a Blöff összesen."

Forrás: www.kikotoonline.hu

2010.01.10.:

"Sherlock Holms és az ő hű társa Dr. Watson elfogják a fekete mágiákkal foglalkozó Lord Blackwood-ot, akinek nevéhez több gyilkosság is fűződik. Blackwood-ot elfogása után nem sokkal később felakasztják... De az ügy még csak most kezdődik. Ugyanis Blackwood feltámad halottaiból és újra gyilkol. Holms és Dr. Watson feladata lesz, hogy a rejtélyes ügy után járjanak.

Guy Ritchie újra tud rendezni, ezt már biztosra vehetjük! Tavaly a Spílerrel már bizonyított, és habár jó film volt nem hozott akkora bevételt mint várták. A Sherlock Holmes esetében már nem csak egy remek, de sikeres filmről is beszélünk. Ritchie eddig legtöbb bevételt hozó filmje a Blöff volt, amely Amerikában 30 millió dollárt fialt. A Sherlock Holmes ezzel ellentétben már az első hétvégén több, mint 60 milliót hozott a konyhába, és jelenleg is menetel előre, jelenleg világszerte több, mint 230 millió dollárt szedett össze.

A film tényleg remekre sikeredett. A készítőknek sikerült egy

teljesen korhű London látképét megalkotniuk, és ez a látvány elejétől a végéig beszippantott. Hans Zimmer zenéje is tökéletesen illeszkedik a film látványához és hangulatához. Robert Downey és Jude Law kiváló Sherlock Holmes és Dr. Watson, tényleg sikrült beleélniük magukat a szerepeikbe. Jó volt látni végre egy ilyen cool Holmes-t, aki nem csak éles eszű, de balhés is. Bunyózik, piál és nagy szerencsejátékos. A Holmes és a Watson közötti csipkelődések is szellemesek voltak. A Sherlock Holmes-on talán nem lehetett annyira érezni, a Guy Ritchie-s stílust és ez talán nem is volt akkora baj. A film egyetlen negatívuma számomra, hogy ezt a természettfeletti vonalat helyezték előtérben. Amúgy a készítők nagyon ügyesen gondoltak a folytatásra, és ennek lehetőségét már a film első harmadában felfedik elöttünk, habár akkor még nem tudjuk, hogy ez a szál csak az esetleges folytatásban fog kiteljesedni. A Sherlock Holmes egy akciódús, feszültségekkel teli nyomozós film, ami az elejétől a végéig remek szórakozást nyújt a nézőknek. A Blöff után ez Ritchie legjobban sikerült alkotása."

Forrás: www.rovidfilmkritika.blog.hu

2010.01.09.

"A ravasz és az agy furcsa pár, de működik. Guy Ritchie viktoriánus látványvilágban csinálta meg harmadik jó filmjét, két kiváló karakterrel.

Inkább Robert Downey Jr. és a Madonna nélküli Guy Ritchie rajongója vagyok, mint Sherlock Holmesé. Így nem aggódtam azon, mennyire szakadnak el Sir Arthur Conan Doyle képzeletének eredeti értelmezésétől. Nem kiáltottam fel megdöbbenve, amiért a Baker Street 221/B számú ház lakója térden csúszva közlekedik, és közben olyan szoros a viszonya Watsonnal, mint Starskynak és Hutchnak a nyomozósorozatban, ami Réz András szerint rejtett melegsorozatnak készült.

A Jeremy Brett főszereplésével a nyolcvanas-kilencvenes években futott legtipikusabb Holmes-feldolgozás - több tucat tévé- és egy mozifilm készült - elég lagymatag lett, maximum az egyik epizód címe volt ijesztő, A sátán kutyája. Ebben a filmben viszont már az alaphangulat és a díszlet is a Sweeney Toddhoz hasonló rémisztőbb vonalat választotta.

Guy Ricthie A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső után ismét a londoni alvilágot választotta terepnek, és ehhez alakította az úriember nyomozót: aki Downeyhoz illőn nemcsak borostás, de kifejezetten vonzó figura lett, és Watson is keményebb veterán a tokás elődjénél. Már az egyik eredeti könyv álruhás epizódjában is benne van, hogy Holmes másik életében remek zsivány lenne. Hát most az lett, persze a jó ügy érdekében. Mindez nemcsak a rendezőnek köszönhető, hanem a regényből adaptált Lionel Wigram-képregénynek is.

A rendezőtől más stílusjegyet is kapunk: az ökölvívásban jártas Holmes jól koreografált verekedésekbe keveredik, előtte végignarrálja, mit hogyan, belassítva meg is nézzük, aztán realtime-ban láthatjuk az eredményt. Párszor chaplines ütközést nyom ír népzenére egy belga óriással, de legtöbbször a súlycsoportjában tervezgetheti anatómiai pontossággal az ütéseit.

Emellett szerelmi többszögbe keverednek Watsonnal, egyszóval minden benne van a filmben, ami egy 1891-ben játszódó James Bond-mozitól elvárható lenne, és ami a kályha melletti agyalásnál szórakoztatóbban viszi előre a nyomozást.

A főgonosz Mark Strong nem annyira ijesztő figura, mint a 007-es ellenfelei, de tudományos kísérletek mellett a fekete mágia is erősíti. Holmes jó seggét mégsem kell féltenünk, a miszticizált bűnesetekben is megtalálja a rációt. A jó ritmusban adagolt fordulatok során a nyomozó megoldja a több ezer éves teológiai kérdést, és megmenti a szigetországot is.

Bár néhány kritikus reklamált, hogy Rachel Mc Adams nem hozza a femme fatale-t, szerintem jól működött a vonzalom Robert Downey Jr. és közte ahhoz, hogy úgy érezzük, ő lehet a nyomozó végzete. Főleg, mert a trailert hazavágó burleszkszerű ágyközeli jelenetet szerencsére kihagyták a filmből.

A Law-Downey páros így is tarol. Csak Stohl András és Fekete Ernő szinkronjában vész el jó pár poén, de a látványosan pörgő akciófilm még így is szórakoztató és vicces marad."

Forrás: www.index.hu

2010.01.07.

"James Bond után egy másik brit műintézmény, Sherlock Holmes is előkerült a naftalinból. A molytalanítást egy harmadik angol műintézmény, Guy Ritchie vállalta magára, aki meghallván az idők szavát, komoly szálkásítást végzett a finom irodalmi szuperhősön. KÖVES GÁBOR ÍRÁSA

„Főnök úr – szólt a fiatalember izgatottan -, rejtély történt.” „Ha! – bólintott a Nagy Detektív, felragyogó szemmel. - De remélem, olyan, mellyel szemben tehetetlenül áll a kontinens egyesített rendőrsége.” „Parancsára, teljességgel tehetetlenek. Több rendőrfőnök öngyilkosságot követett el.” „Úgy. S vajon a rejtélyes bűntény páratlan-e a maga nemében, miszerint hasonló eset nem fordult elő a londoni rendőrség évkönyveiben?” (…) „Minden rendben van, főnök úr. A rejtély betartotta az összes feltételeket.”

A fenti idézet a nagy műfajparodista, (a Karinthy által - s feltehetően jókedvében - magyarított) Stephen Leacock egyik örökbecsű ötperceséből származik, s bár a Nagy Detektív akár egyetlen íráson belül is sűrűn váltogatja álszakállát, aligha téved, aki komikusan titokzatoskodó alakjában Sir Arthur Conan Doyle leghíresebb teremtményét, Sherlock Holmes-t véli felfedezni. Hasonlóképpen nem téved sokat, aki Guy Ritchie újdonatúj Sherlock Holmes-filmjében is Sherlock Holmes-t véli felfedezni, habár a többnyire izomból filmező angol 2009-es Holmes-modellje láttán adódhatnak kételyeink. Persze, csak az reklamáljon (nagy mail-forgalomra aligha kell számítanunk), aki A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső valamint a Blöff rendezőjétől egy gigantikus intellektust rejtő, élére vasalt házikabátra, netalántán egy diszkréten morfiumozgató vagy kedélyesen pipázgató papucshősre számított. A Holmes-ológia történetének legújabbkori lapjai másról sem szólnak, mint a Nagy Detektív korszerűsítéséről, mellyel Ritchie-nél jóval nagyobb szabású, szofisztikáltabb rendezők is megpróbálkoztak már, de a Nagy Detektív rendre ellenállt az arcéle nemességéből lefaragni szándékozó próbálkozásoknak. (Billy Wilder például az 1970-es Sherlock Holmes magánéletével mondott csődöt, pedig a Loch Ness-i szörnyet és az orosz balettet is bevetette, s hasonlóan érdekes és sikertelen kísérletnek tudhatjuk be Herbert Ross 1976-os filmjét, melyben Holmes-t Dr. Freud igyekszik kigyógyítani heveny kokainfüggőségéből.) Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb mozifilmes próbálkozása (Sherlock és én) egyenesen a fentebb megidézett Leacocktól vette az ötletet (ha nem is a nemes humort), és önmaga paródiájába forgatta át Holmes és Watson alakját, akik engedve a kabaré önkényének, meg sem álltak a tortadobálós – seggre ülős poénokig.

Ritchie nem annyira bátor filmes, hogy igazi paprikajancsikat faragjon hőseiből, annyira pedig nem jó filmes, hogy túl sok egy helyben töprengést engedélyezzen fiainak, viszont van annyira okos filmes, hogy tudja, mit vár a piac: egy viktoriánus buddy-movie-t, mi mást! És ennek a „hol barátilag civakodunk, hol lassítva hasba rúgjuk az ellent” elvárásnak az új Holmes-film tökéletesen meg is felel. Valahogy így csinálta volna Hacsek és Sajó is, ha nem csak kávéházi marháskodásra, hanem nuncsaku-bemutatóra is szólt volna a szerződésük. Ritchie nagy szerencséje, hogy Robert Downey Jr. (Holmes) és Jude Law (Watson) személyében olyan színészekre tett szert, akik verbálisan és csuklóból is tudnak pofont osztani – kettősük közös poén- és pofonosztási akciói olyannyira önjáró, Holmes-független produkciók, hogy ha elvennék mögülük a (mozivásznon mindig nyerő) viktoriánus díszleteket, nagy valószínűséggel akkor sem esne csorba a produkción.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha kiszerveznénk kritikánkból Ritchie érdemeit, mert ilyenek is vannak, ha nem is túl számosak. Az például mindenképpen a javára (vagy a belátó producerek javára) írandó, hogy a háromórás, szerzői attitűddel súlyosbított akciófilmek korában nem kezdett el két lassított ökölcsapás és alacsonyan szálló élc között művészkedni. Arra pedig, hogy unásig ismert, műmacsó manírjai mily remekül érvényesülnek a ködös London Conan Doyle-i díszleteiben, tényleg nem mondhatunk mást, mint hogy gondolta a fene. Az új Holmes-modell sportosan retro, keveset fogyaszt, jól gyorsul, csajozásra és családi túrákra egyaránt alkalmas konstrukció – még egy-két filmig biztosan bírja szuflával. S ha már a folytatások is megvoltak, Ritchie bátran visszatérhet régi sikerei helyszínére, a kies kortárs Londonba: úgy fogják ünnepelni, mint újkorában."

Forrás: www.revizoronline.com