"Lábai előtt hever a világ, Karlovy Varynak azonban ő adta oda magát. Érett férfiként, harminchét évesen, mint egy igazi cicafiú, dorombol, ha megsimogatják. Erő és lelkesedés, taps és eufória kíséri, bármerre jár. Bár legtöbb szerepében Jude Law – korosztályának világviszonylatban egyik legjelesebb angol sztárja – életimádó, elragadó, ugyanakkor gátlástalan, éppen ezért kiszámíthatatlan, olykor veszélyes férfiakat alakít, magánemberként inkább egy kiegyensúlyozott, a sors által elkényeztetett, jó humorú, kifinomult ízlésű, romantikus úriember benyomását kelti.

Közvetlen közelről nézve: fény és derű az arcon, picit affektált hanglejtés, nagy ívű kézmozdulatok és játék, játék, nagyon sok játék. Ahogy zavarában leborul az asztalra. Ahogy csodálkozásában összevonja a szemöldökét. Ahogy örömében a karjaival csapkod. Tudja, hogy minden jól áll neki. Figyeli a hatást. „Tetszik? Akkor tessék a ráadás!” És hátravetett fejjel, hófehér fogait villogtatva kacag jóízűen, dől jobbra, dől balra, nincs egy mozdulatlan pillanata. Két emelettel a szobája felett elbújunk a Grandhotel Pupp folyosójának egy rejtett zugában, „itt aztán senki nem fog keresni” – mondja csibészes mosollyal, miután kicserkésztem őt szigorú ügynöke hatóköréből. Imponált neki az ötlet, hogy csak úgy „elveszhet”. Bent a szállodában.
Idézném neki Ron Yerxának, a Hideghegy producerének szavait, aki nem győzi dicsérni őt: „Jude-nak nincsenek sztárallűrjei. A dél-karolinai lápos-mocsaras erdőkben egyszer sem hallottam tőle a forgatás során, hogy legyen már vége. Romániában mínusz 15 fokban dolgoztunk. Nem mondta, hogy siessünk, mert megfagy. Mindent megtett, amit a rendező kért tőle.” Anthony Minghella mondatait is felolvasnám neki, aki szerint: „Egyszerre megnyerő és veszélyes, ez a két vonása együtt pedig mérhetetlen feszültséget gerjeszt benne. Ez teszi izgalmassá minden megnyilvánulását.”
Kérdezném filmbeli partnernőiről, Gwyneth Paltrow-ról, Nicole Kidmanről, Cameron Diazról, Cate Blanchettről, Juliette Binoche-ról, Natalie Portmanről vagy Norah Jonesról. Sejtem, mindegyikükről elragadtatással szólna. Elvégre egy igazi gentlemannel ülök szemben. Siettet az idő, nem veszhet kárba egyetlen perc sem. Az első kérdést hirtelen ő teszi fel. Tudni szeretné, melyik az a három film, amelyben a leginkább kedvelem. Ezen most én mosolygok, de csak a pillanat tört részéig, nehogy rájöjjön: átlátok a kérdésen, hiszen mondhatok bármit, az a hiúságát legyezgeti. A tehetséges Mr. Ripley, Oscar Wilde, Gattaca – felelem töprengés nélkül. Szerepekre bontva: mindenre képes, vonzó pszichopata az elsőben, elkényeztetett és betörhetetlen úri fiú a másikban, tökéletes génekkel rendelkező nyomorék a harmadikban.
Well – mondja. Vagyis rendben. A „bizonyítványt” kiállítottam magamról. Ha vállveregetést nem kapok is érte, egy elismerő bólintást igen. Szabad a pálya. Kérdezhetek.

Tizenhat évesen kirúgatta magát a gimnáziumból. Miért?
„Nem érdekelt az iskola. Magántanulóként aztán mégis befejeztem. Bekerültem ugyanis egy angol tévésorozatba, és onnantól fogva csak a színészet izgatott. De nem a film: az elérhetetlennek tűnt számomra. A színház! Annak láttam az ajtaját. Tudtam, hol kell bemenni. Arrafelé egyenesnek látszott az út. Shaw Pygmalionjában játszottam egy kis szerepet, aztán Cocteau drámájában, a Rettenetes szülőkben. Ez utóbbi nehéz helyzetek elé állított. De ez már New Yorkban volt. Londonban ugyanis akkora sikerrel ment az előadás, hogy átvitték a Broadwayre, ahol Kathleen Turner lett a partnerem, a rendező pedig azt találta ki, hogy a második felvonás elején meztelenül feküdjek a kádban, a jelenet végén meg szálljak ki belőle, a nézők szeme láttára. Hát, így születtem meg Amerikában! Fügefalevelet hiába is találtam volna. A tenyeremmel sem takarhattam el magam. Az Oscar Wilde-film aztán még többet kívánt tőlem. Ha látta, nem ecsetelem. A hivatásom iránti elkötelezettségemmel azonban sikerült leküzdenem a szemérmességemet. Színész vagy? Akkor csináld meg! Mindig ezzel biztatom magam. Clint Eastwood rendezését, az Éjfél a jó és a rossz kertjében-t látta? Nem? Akkor elmondom: ott a Kevin Spacey által megformált befolyásos műkincsgyűjtő szeretője voltam. Extrából jut nekem is rendesen.”

Egy nyolcvanas magasságával nem is tud elveszni a vásznon. De a szüleitől, akik pedagógusok, milyen visszajelzéseket kap az ilyen bizarr figurák megformálása után?
„Csodás szüleim vannak. Akkor sem balhéztak, amikor otthagytam a gimnáziumot: hagyták, hogy menjek a magam útján. Az igazság az, hogy én már gyerekként is szerettem provokálni. Nem olyan nagyon, csak úgy finoman. Ahogy azt egy jó családból származó kölyök még megengedheti magának. Tudtam, hol a határ, és azt nem is léptem át soha. Az előítéletek ellen később kezdtem el küzdeni. Nem szeretem a korlátokat. Én a nyitottság, az elfogadás, a megértés híve vagyok. Szeretem élvezni az életet, és le is szakítom minden gyümölcsét, amelyet nekem kínál. A szüleim most Franciaországban tanítanak, de nem iskolában, hanem egy színészképzőben. Apám is, anyám is szelíd, kedves ember. Mindketten úgy neveltek, hogy két lábbal álljak a földön, ne szálljak el soha, mert a zuhanást kevesen élik túl. Ezt egy életre meg is jegyeztem. »Semmivel sem vagy több másoknál« – mondogatta apám, és ehhez anyám csak annyit tett hozzá: »Megbüntet a sors, ha csúnyán viselkedsz másokkal szemben.« Igen, ezek apró kis figyelmeztetések, de ha az ember éveken át hallja őket, tartást kap tőlük, és igyekszik normálisan viselkedni.

Láttam egy fotóját nemrég valamelyik világlapban, ahogy mezítláb lép ki a kocsijából, két megrakott cekkerrel a kezében. Nyilván bevásárlásból jött. Van még olyan zuga a világnak, ahol megengedheti magának azt a luxust, hogy fakó trikóban, rövidnadrágban, cipő nélkül leugorjon a sarki boltba?
„Hogyne volna! Ott, ahol lakom, már senki sem bámul meg, ha meglát az utcán – egyszerűen tudomásul vették, hogy néha feltűnök valamelyik üzlet parkolójában, és békén hagynak. Harmincéves koromban már három gyerekem volt. A nagyobbik fiam már tizennégy éves, a kisebbik nyolc, Iris lányom pedig tíz. Az édesanyjuktól azóta elváltam, lett egy másik kislányom is, de a nagy szerelmet most élem meg Siennával.”

Sienna Millerrel – fut ki a számon –, szeretem nagyon.
„Én is. Maga honnan ismeri?”

Csak egy farmerkampányból, amelyet Cristiano Ronaldóval készített, és az Interjú című filmből, ahol Steve Buscemivel remekelt.
„Köszönöm, ezt majd elmondom neki. De ami a gyerekeket illeti: néha velük együtt mászok a falon. Eljárunk egy tornaterembe, ahol sokat gyakorolunk, mert a hegymászást már Iris is megkedvelte. Már egy negyven méter magas sziklától sem ijed meg. Ha a hétvégén is nálam vannak, akkor természetesen én főzök, hiszen pontosan tudom, ki mit szeret. A főzés pedig nagyszerű kikapcsolódás számomra, valósággal áthangolja a napomat. Ebéd után pedig vagy olvasni szoktam a gyerekeknek, vagy filmet nézünk, vagy elmegyünk sétálni. Voltaképpen én is ugyanezt kaptam a szüleimtől azzal az egyszerű különbséggel, hogy a barátaik gyakran vendégeskedtek nálunk. Szólt a zene, a legtöbbször Beatles-dalok… igen, a Hey Jude is, de ezt biztosan tudja, hogy ilyen értelemben nekem Paul McCartney a keresztapám… bármelyik Beatles-számot el tudnám énekelni, mert a szövegeket azóta sem felejtettem el.”

Színházban nem is játszik mostanában? – kérdezem, mire ő:
„A Hamlet óta nem volt újabb szerepem, de van még néhány Shakespeare-hős, akit szívesen megformálnék. Lear királyt mindenképpen, arra viszont van még időm bőven. Most nagyon nyugodt fél évem volt. Csak pihentem, családi életet éltem. A neheze ezután jön. Három filmet forgatok egymás után. Az egyiket Martin Scorsesével. Hugo Cabret lesz a címe, egy ifjúsági regény adaptációja. Halott apja emlékével szembesül egy árva kisfiú. Megható történet, engem is nagyon felkavart.”

Igaz, hogy tegnap hajnalig szórakozott? Hogy Karlovy Vary szépségétől megittasulva egy karaokebárban kötött ki, és rákapott a Becherovka ízére?
„Nézze meg a szemem, alig látok, olyan álmos vagyok. Borotválkozni sem volt kedvem, de az zavar a legkevésbé. Állítólag szőrösen jobb vagyok. Maga szerint?”

Én nem tudom. Csak azt látom: ebben az acélkék trikóban, szürke nadrágban elképesztően elegáns. El is engedem hódító útjára.
„Akkor visszalopakodom szépen a szobámba, és alszom egy kicsit. Köszönöm, ez tényleg gyorsan megment.”"