A december 16-i világpremier helyett itthon csak most láthatjuk a tavalyi év legjobban várt filmjét, mégis megéri moziba menni érte, mert parasztvakító 3D nélkül is jobb, mint bármelyik 2011-es blockbuster. Az első Sherlock Holmest viktoriánus James Bond-filmnek neveztük, és szerencsére Guy Ritchie a folytatásban is következetesen építi tovább az anakronisztikus, de tökös dízelpunk 007-es mítoszát. Ráadásul úgy tud autóval, fogaskerekes bombával és gépfegyverrel zsúfolt akciófilmet forgatni, hogy közben végig hű marad az eredeti, századfordulós Doyle-krimik örökségéhez.

Az Árnyjáték annak ellenére jó film, hogy a mostani folytatásgyártó őrületben baromi nehéz új részt készíteni egy sikeres brandhez. A rajongóknak vagy az lesz a baja, hogy a pénzharácsoló, ötlettelen filmesek pofátlanul lemásolták az előző filmet (lásd Másnaposok 2), vagy az, hogy a kétszer annyi szörny, gyilkos robot és robbantás között  elveszik az az újszerű látásmód és eredetiség, amiért imádtuk az első részt (lásd az örökös Alien-Aliens, T1-T2 vitákat).

Az 524 milliót kaszáló, első Holmes-film után Guy Ritchie úgy lehetett vele, hogy ha már mindenki proto-Bondként tekint a kokainfüggő detektívre, akkor a fenébe régi, pipás-nagyítós-vadászkalapos hagyományokkal, Anglia helyett legyen az egész világ sorsa a tét. Így a korábban leginkább a Baker Street-i rezidencián hegedülgető, Watson-alázó monológokat tartó Holmes most a francia erdőkben, a svájci hegyekben és a németek fegyvergyárában üldözi a bűnt és persze az ősellenségét, Moriarty professzort. A hülye mellékszereplőből huszárbajszos afganisztáni veteránná előléptetett Watson pedig már majdnem olyan jó a verekedésben és a nyomozásban, mint mestere.

Apró szépséghiba, hogy a kétórás Árnyjáték pont olyan nehezen akar beindulni, mint a főhősök autója, amit még a lovaskocsik is megelőznek. Holmes verekedésbe fulladó bájcseveje a dögös szélhámosnővel (Rachel McAdams) és a sztoriban később kulcsfontosságú fogaskerekes bomba felbukkanása sajna nem olyan ütős nyitójelenet, mint az első részé volt. Ott a zseniális "lassítva végigmonologizálom a rosszfiú szétverését, aztán bemutatom élesben"-stílus mellé rögtön az arcunkba tolták a markáns főgonoszt (Mark Strong) és a filmet végig meghatározó "nincs itt semmi mágia, csak drótok és bűvésztrükkök"-hozzáállást.

Az Árnyjáték ugyan csak az intró végére lett felkurblizva, attól fogva viszont már gőzmozdonyként száguld a stáblistáig: a totál ismeretlen forgatókönyvírók, Michele és Kieran Mulroney profikat megszégyenítően találták el, mikor kell látványos akciót, humort, női kalapos pucér férfit, szereplőhalált és kiskutyát adagolni a nézőknek úgy, hogy a moziból kifele jövet ne csak a steampunk hívei áradozzanak a filmről. És ha már pucér férfi: Guy Ritchie a homoerotikus táncjelenettel és a vonatos lövöldözés közepén benyögött "Feküdjön le velem, Watson!" mondattal szinte már nyíltan vállalja, hogy a két főszereplő körül forróbb a levegő, mint Batman és Robin között.

Egyedül a főgonoszt alakító színésszel volt bajom. Jared Harris közel sem lubickolt annyira Moriarty professzor szerepében, mint Robert Downey Jr. vagy Jude Law. Unott alakítását egyedül az menti, hogy a cilinderes bűnözőzseni egy iszonyatosan erős irodalmi-popkulturális karakter, aki legalább olyan jelentős ellentétpárja Holmesnak, mint Joker Batmennek (épp ezért kellett volna a szerepet a jelmezes blockbusterekben már veterán Bill Nighynak vagy Gary Oldmannak adni).

Guy Ritchie-ék nagyon jól összegyúrták a Bond-gonoszok jellemzőit az 1893-as Az utolsó eset című Holmes-novellával. A gengsztercézár kedélyesen eltársalog a főhőssel egy asztalnál, mint Dr. No és Scaramanga, egy ármánykodással kirobbantott világháború haszonélvezője akar lenni, mint a Csak kétszer élsz vagy A holnap markában konspirátora, vonaton vereti meg ellenfelét, mint a gonoszok az Oroszországból szeretettelben és a svájci hegyekben rendezi be a titkos főhadiszállását, mint Blofeld az Őfelségében. Kár, hogy Holmes és Moriarty festményeket és bélyegeket megihlető, legendás párbaja a Reichenbach vízesésnél már nem idézi fel annyira a Bond-filmek kötelező leszámolásjeleneteit (az első rész Tower Bridge-fináléja sokkal látványosabb volt), de Guy Ritchie így legalább szépen tiszteleghetett az eredeti Doyle-novella előtt.

A Bond-párhuzamok ellenére a Sherlock Holmes 2 tobzódik a Guy Ritchie-filmek stílusjegyeiben, akár egy 1891-be átrakott Blöff 2 is lehetne. Kapunk cigánytáboros jelenetet és egy rakás dramaturgiaia csavart, a kamera előszeretettel mutatja belassítva-felgyorsítva a fegyverek működési mechanizmusát (bár a Desert Eagle-t sínágyúra cserélték), a nem mindig törvényes úton járó, drogos főhős pedig itt is nyakig merül az egyedi karakterekkel telepakolt, multietnikus londoni alvilágba: utóbbira a legszebb példa az, amikor Robert Downey Jr. kínai bölcsnek maszkírozva próbál elvegyülni a kozák bérgyilkos-akrobaták, francia cigány jósnők, dudorászó verőlegények és operarajongó bűnözőfejedelmek között. Jövőre jöhet a Sherlock Holmes 3!