2012.01.09. 11:39, Fawkes
Inkább akciódús, mintsem intellektuális kaland a neves angol magándetektív történetének második része – de a rendező Guy Ritchie sajátos látásmódja miatt a Sherlock Holmes 2. még így is az átlagosnál jobb, figyelemreméltó kalandfilm. KRITIKA
Noha Sir Arthur Conan Doyle rajongói a nagy rendezői szabadságfok miatt elégedetlenek voltak vele, Guy Ritchie – a Blöff és a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rendezője – 2009-ben egészen sajátos, a vártnál akcióközpontúbb, de rendkívül okosan felépített adaptációt készített Sherlock Holmes történetéből. A remek és a hollywoodi fősodorhoz képest formabontó, nagyon sok nagyon rövid snittre épülő vágástechnika és a vele járó, eszeveszettül pergő, szünetek nélküli dialógusok tették egyedivé a filmet, amelyben a jó humor nem csak a ragyogóan megírt szövegben, de képi megoldásokban, rendezői ötletekben is jelen volt. És noha valóban nem egy szöveghű Conan Doyle-átirat, a forgatókönyv is kiemelkedően átgondolt és ötletes volt: a látszólag abszolút természetfeletti téma (egy feketemágus okkult mesterkedései) ellenére egyrészt az utolsó félszóig mindenre volt tökéletesen passzoló magyarázat, másrészt végig aránylag valószerű, túlzásoktól mentes maradt.
Az önállóan is fogyasztható második részben – amely Holmes és a világháborút kirobbantani akaró zseni, Moriarty professzor végső küzdelmét regéli el – azonban kissé felborultak az arányok: ami jó volt az elsőben, abból most kevesebb van, ami pedig kevésbé volt eltalált, az most túlburjánzik. Mostanra feláldozták a szellemi kihívást a még látványosabb akcióért: szinte szó szerint ágyúval lőnek a verébre is. Az egyik fő csata egy fegyvergyár gigantikus ágyúi közt és azok segítségével zajlik, szinte mozdulatlanná lassított, a becsapódó bombáktól elrepülő emberekkel és a fákat kettétépő ágyúgolyókkal, összedőlő épületekkel, géppuskatűzzel, jó negyed órán át – vagy hasonló időtartamú, kaszinókon keresztül-kasul zajló, verekedésekkel tarkított üldözésekkel, és így tovább. Közben pedig a filmnek legalább a felében azt sem tudjuk, pontosan miért is nyomoz a nyomozó, mit kéne megakadályozni, és pláne hogyan; ezzel pedig a pőre akcióra irányul a figyelem a briliáns (vagy akármilyen) cselekmény helyett.
Meg aztán odalett a valószerűség is: amíg az első részben egyszerre nyűgözött le egy-egy probléma bombasztikus megoldása és annak tüntető racionalitása, addig most már csak az előbbi marad. (Például Holmes valahonnan már előre pontosan tudja, hogy hány perc és hány másodperc után fogják őket megtámadni egy vonatút során, ez idő alatt pedig pontosan mekkora sebességgel fog haladni és mekkora távolságot tesz meg a vonat – csak ez magyarázhatná, hogy pont egy folyó fölött, az odarendelt és pont akkor odaérő csónakázók elé dob ki valakit a szerelvényből, tudva, hogy annak kutya baja sem lesz.) És az olyan butácska megoldások sem segítik az önfeledt műélvezetet, mint egy szereplő halála és csodával határos, hevenyészve előkészített feltámadása.
Ráadásul már nincs okunk Sherlock Holmes jelleme felett ujjongani sem – az első rész frenetikusan szociopata, a normákat elutasító és így sajátosan komikus karaktere már ismert, és ezúttal inkább csak utalásokban van kihangsúlyozva. Viszont Holmes és Watson esetleges homoszexuális vonzalmára szimpatikusan ráerősít a rendező, de úgy, hogy az sose legyen túlontúl komolyan véve – a detektívet játszó Robert Downey Jr. és Jude Law párosa most is remekül működik együtt. Ám a hazai nézők dolgát alaposan megnehezíti az elszomorítóan gyenge szinkron; hiába kölcsönzi a hangját a főszereplőknek két remek színész (noha a nevüket sehol nem fedik fel, alighanem Fekete Ernőről és Nagy Ervinről van szó), nyomtalanul elvesznek a Ritchie-re jellemző pergő párbeszédek és a humorosságot önmagukban fokozó hangsúlyok, mivel a kissé bárgyú magyar hang leginkább egy népmesegyűjtemény hangoskönyv-verziójára emlékeztet.
A történet csúcspontja és lezárása, Holmes és Moriarty, a két ősellenség ütközete viszont az első rész legjobb pillanatait idézi, és negyed órába sűríti a filmek minden erényét, visszahozva a rébuszfejtés varázsát is, s csúcsra járatva Ritchie ötleteit. Amelyek – a vágási technikával, a jó humorral, a vizuális és verbális poénokkal, az élethű korrajzzal, a sajátos ötletek egyedi megvalósításával – nem csak ezt a jelenetet, de végső soron mind a két óra tíz percet egy nagyon is nézhető, szórakoztató és átlagon felüli filmmé teszik még akkor is, ha az első résznek nem is ér a nyomába.
AJÁNLOM AZ OLDALT
