Helyes döntésnek bizonyult a forgalmazó részéről, hogy csak év elején mutatta be a Sherlock Holmes második részét, s nem a decemberi végi zsúfolt moziprogramot terhelte vele.

Itthon csak egy új filmet mutattak be a mozik múlt héten, ami még véletlenül sem jelenti a biztos sikert, hiszen tavaly többször is előfordult, hogy még a vetélytársak hiánya sem volt elég a jó szerepléshez. Ez az egy film a Sherlock Holmes: Árnyjáték volt, melyet csütörtöktől vasárnapig 86 101-en néztek meg Magyarországon, ami természetesen első hét lévén az év eddigi legjobb nyitányát jelenti, de nagy valószínűséggel az idei első félévben sem sok film fog ennél jobb teljesítménnyel bemutatkozni.

A döbbenetesen magas nézőszám 108,2 millió forintos bevétellel is járt, s az mindennél beszédesebb, hogy mindez még az első rész adatait is meghaladta, hiszen az 68 762 nézővel és 79,5 millió forinttal debütált. Ez természetesen azt is jelenti miközben Amerikában jóval kevesebb embert érdekelt az első Sherlock Holmes után a második, itthon nemhogy csökkent volna, de még nőtt is az érdeklődés Robert Downey Jr.-ék iránt. Ha minden a papírforma szerint alakul, akkor a Sherlock Holmes: Árnyjáték 200-250 ezer eladott jegyet regisztrálhat a magyar mozikban összesen.

Két legenda találkozása (Robert Downey Jr. és Sherlock Holmes) már első vászonra lépésükkel is zajos sikert arattak: egy klasszikus krimit nehezen lehetett filmen elképzelni, mégis, a rendezők fergeteges hangulattal megpaprikázva, egy igazi detektívregényt varázsoltak Hollywoodba. A nyitva hagyott történetet, hogy folytassák-e, nem is lehetett kérdés: így 2012-ben újra köszönthetjük az Árnyjáték, egészestés filmben kedvenc detektívünket.

Sherlock ezúttal szemtől szembe találkozik esküdt ellenségével: egy profi vívóbajnok, mesteri író és egyetemi tanár szerepében, nemezise minden képességgel rendelkezik, amivel hősünk is. Holmes pillanatok alatt felfedi a gonosz szándékait, azonban a bűnügyi lángész semmi bizonyítékot nem hagy maga után. Holmes ezzel némileg mások bizalmát is elveszíti, azonban az elszánt detektív belekezd a halovány árnyak felgöngyölítésébe… hogy megmentse ezrek életét.

Ha a legrövidebben kellene jellemezni a filmet, akkor a legegyszerűbb, ha az első részhez hasonlítjuk: jobb-e, netán rosszabb lenne nála? Vitathatatlan: messze felülmúlta az elődöt, a létező összes tekintetben. A sztori kellőképp szövevényes, a váratlan, hatalmas csattanásokban a lezárásban semmiképp nem lehet csalódásunk. A feszültség fokozása egyenesen pazar, az éles váltásokat, zörejeket és gyönyörű látványt már csak a színészek profi alakítása tette teljessé. A kidolgozott dramaturgiát mindig jutányos a poénokkal feldobni, az Árnyjáték azonban még itt is magasra emelte a lécet, a karaktereknek a színaranyköpéseivel. Az érzelmek sosincsenek túljátszva, a film hangulatához mindig tökéletes mértékben adagolták az érzékenyebb jeleneteket, pont úgy, hogy a karakterek a szívűnkhöz közel nőjenek. Apropó, hangulat. A tizenkilencedik század összes ízébe (zene, étkek, a divat) belekóstolhatunk, és minden falat igazi ínyencség. Talán ezt lehetne titulálni a film legütősebb részének, nagyon ritka, hogy egy filmnek ennyire magába szippantó atmoszférája legyen. Az előző részhez képest a film azonban mégis a látványában ugrott fényéveket előre, és ez alatt elsősorban a harcokat értjük. Nehéz szavakkal megfogalmazni, milyen fenomenális ütközetek zajlanak le a vásznon. Minden kis mozzanattal és lassítással kegyetlen pörgős, adrenalin pumpáló összecsapásokat sikerült összefaragni. Külön dicséretet érdemel Holmes előtervezése a harcok előtt: akik látták az előző részt, azok biztosan emlékeznek ezekre a zseniális jelenetekre.

Az Árnyjáték iskolapélda lehetne a filmiparban, jobb filmmel nem is lehetne kezdeni a 2012-es esztendőt. A film gördülékeny és lehengerlő, mindenkit csak biztatni tudok arra, hogy nézze meg. Ne tántorítson el minket, ha nem láttuk az előzőt, vagy netán nem olvastunk Sherlock Holmes regényeket: az se kizárt, hogy a film után egy pár könyvet mégis fel fogunk kutatni.

Kicsit el vagyok vele maradva, de most megpróbálom összegyűjteni - ami nem feltétlenül lesz teljesen hiánytalan - az eddigi jelöléseket a Sherlock Holmes 2-re valamint további filmekre is. Így többek közt szó lesz a VESről, a Golden Globe-ról, a People's Choice Awardsról, a BAFTA-ról és az Oscarról is:

A VES - avagy Visual Effects Society - díjra egy kategóriában jelölve lett a Sherlock Holmes 2.:

Outstanding Supporting Visual Effects in a Feature Motion Picture
Anonymous
Hugo
Sherlock Holmes: A Game of Shadows
Source Code
War Horse

Mint láthatjátok, ugyanabba a kategóriában feltűnik Jude Law (Watson) egy másik filmje, a Hugo is, mely amúgy további számos jelölést is kapott a díjátadon. A teljes listát lássátok ide kattintva. A ceremóniára február 7-én kerül sor.

A Golden Globe-on sajnos ezúttal se a film, se valamely színésze nem kapott jelölést - talán még emlékeztek rá, hogy anno az első rész után Robert Downey Jr. jelölve lett és el is hozta a díjat a főszereplő megformálásáért -, azonban Jude Hugo-ja valamint Rachel McAdams (Adler) Midnight in Paris című filmje azért feltűnik egy-egy kategóriában. Ha érdekel, hogy melyek ezek, akkor kattints ide. A díjátadó gálára január 15-én kerül sor.

Ennél is hamarabb jön elénk a People's Choice Awards, ugyanis ennek a gálának a nyerteseit már ma este megtudhatjuk. Sajnos a Sherlock Holmes 2. itt sem lett jelölve, s még valamelyik színészünk egyéb alkotása sem mutatkozik meg, de azért ha kíváncsi vagy a jelöltekre, nézz körül itt!

A BAFTA már annál ígéretesebb, ugyanis itt is jelölve lett egy speciális effekt díjra az utóbbi Sherlock Holmes film - ezzel csak annyi gond van, hogy ezek még csak a hosszú listák, s semmi sem garantálja még, hogy be is kerül a gálára.

Special Visual Effects
The Adventures of Tintin: The Secret of the Unicorn
The Artist
Captain America: The First Avenger
The Girl with the Dragon Tattoo
Harry Potter and the Deathly Hallows – Part 2
Hugo
Midnight in Paris
Mission: Impossible Ghost Protocol
Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides
Rise of the Planet of the Apes
Sherlock Holmes: A Game of Shadows
Super 8
Transformers: Dark of the Moon
War Horse
X-Men: First Class

A díjátadón a Hugo azonban ismét nagyban jeleskedik - 12 jelöléssel -, de feltűnik a Midnight in Paris, Mark Strong (Blackwood) Tinker Tailor Soldier Spy című filmje, szintén Mark Strong The Guard filmje, valamint Eddie Marsan (Lestrade) Tyrannosaur című filmje is. A teljes listát lásd ide kattintva! A rövid lista január 17-én, a ceremóniára február 12-én kerül sor.

És végül az Oscar... nos az még várat magára, ugyanis a végleges lista január 24-én debütál, de az mellékes kategóriák, mint a speciális effektek vagy a smink, már meg-meg jelentek. Annyit tudok, hogy sajnos a Sherlock Holmes 2. rajta volt a speciális effektek hosszú listáján, de a rövidre már nem jutott be. Reméljük azért más kategóriában még lesz helye, mondjuk egy eredeti zene jelölés Hans Zimmer igazán megérdemelne.

Amíg pedig várjuk a további információkat, addig is még egy apróság itt van: Múlt héten debütált nálunk itthon az Árnyjáték rész, és csak nem fél millió dollárt sikerült összegyűjtenie egy hétvége alatt (436 675 dollár), amelyhez gartulálunk, valamint a tény, hogy tengeren innen nagyobb sikert arat, mint Amerikában, mivel jelenleg 177 200 000 dollárral bővítjük mi európaiak a kasszát, s világszerte már meghaladta a 335 301 723 dollárt. Öröm ezt látni!

10. Nicholas Rowe (Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa, 1985)

Steven Spielberg ugyan csak produceri minőségben vett részt a film elkészítésében, mégis az ő kézlenyomata látszik meg a legjobban rajta. Az ifjú Sherlock Holmes tulajdonképpen az Indiana Jones és a Végzet templomá-nak ifjúsági változata, amelyben - eltérve a Sir Arthur Conan Doyle által megírtaktól - a detektív és hűséges társa, Watson (Alan Cox), már iskolás korukban találkoznak, hogy aztán rövid úton összebarátkozzanak, és egy rejtélyes egyiptomi szekta nyomába eredjenek.

Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa | Alan Cox és Nicholas Rowe

Igaz, hogy a nyomozás mellett a látványos akciók, illetve az akkoriban egyedülálló speciális effektek legalább ugyanakkora hangsúllyal bírnak Az ifjú Sherlock Holmes-ban, a film ezzel együtt  ügyel arra, hogy minél többet megtartson Conan Doyle legendás karakteréből. Pontosabban fogalmazva a mesterdetektív egy lehetséges eredettörténetét vázolja fel. A kalandok felpörögnek, és egyre-másra kerülnek az fiatal Sherlock birtokába a nyomozóhoz később valósággal hozzánövő kellékek, és veszi át környezetéből a későbbiekben védjegyévé váló mondatait. Dicséretes, hogy a befejezés is szomorúbb és bátrabb annál, mint amit az ember egy ifjúsági kalandfilmtől várna, sőt, ezzel a húzással egy hihető magyarázatot is kapunk a felnőtt Sherlock természetének főbb vonásaira.

Tökéletes választás ez a film arra az esetre, ha a Sherlock-rajongó szülő meg akarja szerettetni Conan Doyle műveit a gyerekével. A Nicholas Rowe által eljátszott Sherlock, a könnyebb fogyaszthatóság kedvéért, felvezethető Harry Potter arrogánsabb, stréberebb és életrevalóbb verziójaként, aki még a roxforti diáknál is jobban szeret tetszelegni tudásával. Hiába kiszámítható talán túlságosan is a történet, felnőttfejjel is könnyedén élvezhető a film, köszönhetően annak, hogy ez Spielberg korábbi korszakában készült, amikor még tényleg tudta, hogyan kell szórakoztatni. Érdekesség, hogy a divatot messze megelőzve a film egy stáblista utáni meglepetésjelenettel zárult, felvezetve egy tervezett, de aztán meg nem valósított sorozatot.

- - - 

9. Michael Caine (Sherlock és én, 1988)

Ha a film története során csak az irodalmi alapanyaghoz hű feldolgozások születtek volna, Michael Caine-nek esélye sem lett volna arra, hogy valaha eljátszhassa Sherlock Holmes szerepét. Világos hajszíne, sok filmben látott (Alfie, Az Ipcress-ügyirat) széles vigyora, úgy általában a zömök és harsány megjelenése teljességgel alkalmatlanná tette a detektív megformálására. A Sherlock és én inverz története azonban pontosan egy olyan színészt kívánt, mint Michael Caine.

Sherlock és én | Michael Caine és Ben Kingsley

Ebben a filmben ugyanis Sherlock egy részeges kókler, aki még akkor is elmenne a gyilkos lábnyoma mellett, ha azt egy tábla jelölné. A korabeli média által körberajongott bűnvadász valójában egy kirakatember, aki Dr. Watson (Ben Kingsley) találmánya. Watson nem akarta, hogy szokatlan hobbija akadályozza orvosi karrierjét, ezért megalkotta Sherlock Holmes karakterét, és annak eljátszására szerződtetett egy színészt. A nyomozó nem várt népszerűsége miatt azonban hiába szabadulna már az iszákos és egyre elviselhetetlenebb színésztől az orvos, nem tud. Ugyanis az emberek nem kíváncsiak a szürke Watsonra, hiába az ő bámulatos intellektusa áll a bűnesetek felgöngyölítése mögött. Nekik a teátrális gesztusokkal operáló színész kell.

Nem kell ahhoz különösebben ismerni a Conan Doyle-életművet, hogy nevethessünk Michael Caine-en, aki lényegében mindig azt teszi, amit Sherlock Holmestól nem várnánk. Amíg Watson nyomok után kutat a szobában, addig ő szívecskét rajzol a porlepte asztalra. Fantasztikus pillanat az is, amikor megtudja Watsontól, hogy az egész ügy mögött Moriarty professzor áll. Az igazi Sherlocknak ilyenkor felcsillanna a szeme, és még nagyobb elánnal nyomozna tovább, A Caine-féle azonban kétségbeesetten húzza meg a vonat vészfékét, és dühödten kéri számon Watsonon, hogy miért nem mondta neki eddig, hogy már megint az a közveszélyes őrült irányítja a szálakat. Semmilyen szempontból sem jelentős film, néha inkább egy tévés produkcióra hasonlít, de mosolyogni, azt sokat lehet rajta.

- - -

8. Nicol Williamson (A hétszázalékos megoldás, 1976)

Ha szigorúan csak a színészi játékot nézzük, akkor a Nicol Williamson (Merlin az Excalibur-ból) által megszemélyesített Sherlock Holmes az egyik legemlékezetesebb és legizgalmasabb reinkarnációja Doyle detektívhősének. Egyrészt azért, mert ez a Sherlock-ábrázolás is letért a brit író által lefektetett útról, és egy új megközelítésben mutatja őt: a kokainnak már nemcsak alkalomszerű használója, hanem annak egyenesen a rabjává vált. A film kezdetekor már három éve eltűnt a nyilvánosság elől, Bezárkózva dolgozószobájába, csupán a szenvedélyének él, és rögeszméjével hadakozik, miszerint Moriarty professzor (Laurence Olivier) a bűnözés lángelméje, akit meg kell állítani. Másrészt azért, mert a kábítószeres nyomozót Williamson mesterien alakítja. Idegesen hadar, elfúló hangon bizonygatja vélt igazát Moriartyt illetően, elhatalmasodó paranoiájában még Dr. Watsonra (Robert Duvall) is pisztolyt szegez. Ebben a filmben viszont Moriarty nem a "bűn Napóleonja", hanem csak egy szerencsétlen öregember, aki számtanra oktatta a Holmes testvéreket, és akinek zaklatásával Sherlock nem hagy fel.

A hétszázalékos megoldás | Robert Duvall és Nicol Williamson

Watson, Mycroft segítségével Bécsbe csábítja Holmest, hogy ott Sigmund Freud kigyógyíthassa a függőségéből. A merész alapötlet és a sztárszereposztás ellenére - többek között Vanessa Regdgrave is feltűnik a filmben! - A hétszázalékos megoldás nem ér fel Williamson alakításához. Alan Arkin ugyan meglepően jó a pszichológia úttörőjének szerepében, de Robert Duvall Watsonként hatalmas tévedésnek bizonyult. Hiába nagyszerű színész, egyszerűen nem megfelelő választás egy megfontolt, középosztálybeli angol orvos megformálására, idétlen brit akcentusa pedig még a nem angol anyanyelvűek számára is zavaró. Szerencsére a történet előrehaladtával egyre inkább háttérbe szorul, és helyette Sigmund Freud válik Holmes fő társává a bűnüldözésben. Emiatt is hangozhat el az a hihetetlen mondat Sherlock szájából, hogy "Elementary, my dear Freud".

A kezdőfelirat, miszerint "Filmünk Sherlock hiteles eltűnésének történetét dolgozza fel. Csupán a tényeket találtuk ki!" előrevetíti ugyan a film szokatlan, alapjában véve könnyed és gyorsan megszerethető hangulatát, de némiképp csal is, ugyanis ennek megvalósítása sajnálatosan egyenetlenre sikeredett. A leszokás rémálomszerű jelenetei alatt meglepő módon a Trainspotting jutott az eszembe. Aztán, amikor Sherlock erőre kap, és becsatlakozik Freud nyomozásába, aki az egyik páciense eltűnésének akar a végére járni, a film egyre inkább elkezd hasonlítani egy korabeli, nagy költségvetésű akciófilmre. A végén pedig, amikor Sherlock egy robogó vonat tetején vív az aktuális főgonosszal, nyilvánvalóvá válik, hogy Guy Ritchie nem talált ki semmi újat. Már a hetvenes években is létezett egy Sherlock Holmes, aki elsősorban akcióhős volt. De hogy mégis felkerült a legjobbak közé a Hétszázalékos megoldás, az köszönhető egyrészt Nicol Williamson bravúros alakításának, másrészt annak, hogy részleteiben igenis erős film ez, csak ezeket a darabokat nem sikerült megfelelő módon összeilleszteni.

- - -

7. Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes, 2009)

Sok kritika szerint Guy Ritchie Sherlock-adaptációja a névbeli egyezésén kívül semmi hasonlóságot nem mutat Sir Arthur Conan Doyle műveivel. A kritika jogos, de ha végigtekintünk ezen a listán, láthatjuk, hogy ha az összes film ragaszkodott volna az író által leírtakhoz, sok értékes és szórakoztató filmmel lennénk szegényebbek.

Sherlock Holmes | Jude Law és Robert Downey Jr.

Guy Ritchie verzióját annak kell látni, ami, és rögtön egy élvezetes mozivá válik. Egy látványvezérelt akciófilmnek, ami valami különös véletlen folytán a viktoriánus Angliában játszódik, ugyanott, ahol Sherlock Holmes és Dr. Watson is soha nem lanyhuló kitartással üldözte a törvényszegőket. Legalábbis Conan Doyle műveiben. A film két főszereplőjét hívhatták volna Riggsnek és Murtaugh-nak is akár, nem változott volna semmi.

A lényeg, hogy van két színész, Robert Downey Jr. és Jude Law, akiket élmény nézni, ahogy az akciójelenetek szüneteiben egymáson élcelődnek. Ritkán látni a mai blockbusterekben ennyire működőképes párost, emiatt aztán végképp felesleges azon rugózni, hogy ez most Sherlock Holmes, vagy sem. Inkább örüljünk, hogy mint popcornmozi nem okozott csalódást (legalábbis az első rész). A sikerben persze nagy része volt Robert Downey Jr.-nak is, aki A Vasember után ismét megmutatta, hogy mennyire meggyőző és végtelenül szórakoztató tud lenni, egy pontosan rá méretezett, különc figura szerepében. Így volt a legjobb, gyanúm szerint egy ortodox Sherlock Holmes-feldolgozásban Downey elvérzett volna.

- - -

6. Christopher Plummer (Törvényes gyilkosság, 1979)

A Törvényes gyilkosság a legszemléletesebb példa arra, hogy egy emlékezetes Sherlock Holmes-alakítás önmagában nem elég, kell egy jól kidolgozott Watson is, hogy ezek a történetek igazából életre keljenek. Christopher Plummer és James Mason párosa bátran átlép az addigi feldolgozások jellemző felosztásán, miszerint Holmes az érzéketlen zseni, Watson pedig a csetlő-botló átlagember, aki legrosszabb esetben csak azért van ott, hogy nevetni lehessen rajta. A Plummer alkatához igazított Holmesról hamar kiderül, hogy képes az együttérzésre, nála a rideg arisztokrata fellépés csupán egy álca, ami idővel lehámlik róla. Az általam látott Holmes-feldolgozások közül - Az ifjú Sherlock-on kívül - ez az egyetlen, amelyben a detektív sírva fakad. Az említett filmben még lehet azzal magyarázni az érzékenységet, hogy hiszen még gyerek, itt azonban már nincs mentség: megint nem a Doyle által megteremtett nyomozó köszön vissza a vászonról, aki szerint az érzelmek elhomályosítják a bűnüldözéshez elengedhetetlen racionális gondolkodást, hanem egy érző, nagyon is emberi lény. Többek között ezért is izgalmas film a Törvényes gyilkosság, mert nem fél alakítani a Sherlock Holmest övező konvenciókon.

Törvényes gyilkosság | Christopher Plummer és James Mason

De hogy mindez működjön, kell James Mason Watsonja is, aki ugyan elmarad intellektusban Sherlocktól, nem képes olyan nagyívű következtetéseket levonni, mégis méltó társ a nyomozásban, mivel az egyszerű emberek józanságával vesz részt benne. Kettejük kapcsolata harmonikus és kiegyenlített. Barátságuk mélységét gyönyörűen mutatja a sokat emlegetett zöldborsós jelenet is, amikor Watson a tányéron lévő utolsó szem borsót üldözi villájával, Sherlock kiveszi kezéből az evőeszközt, szétnyomja vele a borsót, majd visszaadja a villát, Watson azonban csalódottan néz rá, mondván ő azt szereti, ha a szájában roppan a borsó, Holmes erre őszintén meglepődik, majd bocsánatot kér.

A film Hasfelmetsző Jack hírhedt gyilkosságsorozatát dolgozza fel, egy máig népszerű (a Johnny Depp-féle A pokolból is ebből merített) összeesküvés-elmélet alapján: a vérengzés hátterében a szabadkőművesek állnak, és a szálak egészen a királyi családig érnek. A hetvenes évek mozijára jellemző kiábrándultság, az általános csalódottság a vezetői rétegben a Törvényes gyilkosság-ban is megjelenik, Sherlock Holmes ugyan felgöngyölíti az ügyet, de a jogos büntetés elmarad. Ebben a korrupt politikai klímában még ő is csak egy döntetlenre képes. Hogy mégsem került előrébb a film, azt a rendezés (Bob Clark) gyengeségei indokolják, a tempó néha túlontúl is lelassul, illetve a lassítások egy idő után már mesterkéltnek tűnnek. A ködgép állandó üzemeltetése ugyan hozzáad a hangulathoz, de néha mégis olybá tűnik, hogy csak azért átláthatatlan az utcakép, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy stúdiódíszletek között forgattak.

- - -

5. Jeremy Brett (Sherlock Holmes, Sherlock Holmes visszatér, Sherlock Holmes naplója, Sherlock Holmes emlékiratai, 1984-1994)

Van ugyan néhány vélemény, miszerint Jeremy Brett színészi játéka eltúlzott volt, túl nagy hangsúlyt fektetett a karakter neurotikus kilengéseire, de az elsöprő többség, legyenek nézők vagy akár kritikusok, őt tartja a leginkább autentikus Sherlock Holmesnak. A legnagyobb elhivatottsággal formálta meg a szerepet, a forgatás első éveiben magánál tartott egy, az összes Sherlock Holmes történetet tartalmazó gyűjteményes kiadást, és ha a forgatókönyvben fontos eltérést tapasztalt, felcsapta a könyvet, és annak segítségével emlékeztette a többieket a hibára.

Sherlock Holmes | David Burke és Jeremy Brett

"Számomra a Sherlock Holmes-történetek a barátságról szólak. Watson nélkül Holmes már nagyon régen a kokain rabjává vált volna. Azt remélem, hogy ez a sorozat megmutatja, hogy milyen fontos dolog is a barátság" - nyilatkozta egyszer. Jeremy Brett értelmezését minden különösebb fenntartás nélkül el lehet hinni, ugyanis tíz éven keresztül, összesen 42 epizódban lényegült át Sherlock Holmesszá. Az első két évben David Burke, majd onnantól Edward Hardwicke játszotta dr. Watsont. Több rajongó, illetve sherlockiánus társaság a Négyek jelét tartja a sorozat legjobbjának.

1985-től Brett egyre gyakoribb hangulatingadozásai megnehezítették a sorozat gyártását. Idegösszeomlást kapott, kórházba szállították, ahol mániás depressziót diagnosztizáltak nála. Csak valószínűsíteni lehet, hogy saját betegsége is közelebb vitte Sherlock Holmes komplex, súlyos mentális defektusokkal küzdő karakterének megértéséhez. Betegségének súlyosbodása rányomta a bélyegét utolsó szerepeire: a sorozat befejező epizódjai már jelentős negatív kritikát kaptak. Ez azonban már nem befolyásolta különösebben a színész népszerűségét, a mai napig nagyon sok embernek Jeremy Brett arca jelenik meg, ha Sherlock Holmes nevét hallja.

- - -

4. Peter Cushing (A sátán kutyája, 1959)

A filmtörténet egyik meghatározó Sherlock Holmesa Peter Cushing: az ötvenes és a hatvanas években többször felvette a detektív jellegzetes kabátját, ezekből az adaptációkból egyértelműen a Hammer stúdió által forgatott A sátán kutyája a legkiemelkedőbb darab. Az ötvenes évek közepétől az ijesztgetésre szakosodott angol stúdió valósággal ontotta magából a horrorfilmeket. Egyértelmű választásnak tűnt a részükről, hogy Sir Arthur Conan Doyle leghíresebb, misztikummal vastagon bevont történetét is feldolgozzák.

A sátán kutyája | Andre Morell és Peter Cushing

Az ötlet fényesen bevált, a horrorelemekkel feldúsított A sátán kutyája mai szemmel nézve is varázslatos élmény. Ez volt az első színes filmre forgatott Sherlock Holmes-történet. Ez a váltás rögtön megmutatta, hogy az élénk technicolor-színek milyen sokat is képesek hozzáadni a stílusosan berendezett, gyertyafényes gótikus kastély és a lápvidék borzongató hangulatához.

A sátán kutyája egy ízig-vérig műfaji film, amelyben a gótikus horror szinte teljes kelléktára felvonul. Cushing ehhez a miliőhöz tökéletesen hozzáidomulva játszotta el Sherlock Holmest. Alakítása legalább annyi dicséretet érdemel, mint a díszletek vagy a fényképezés. A híres nyomozó magabiztossága megingathatatlan, intenzív jelenlétét, átható nézését látva tényleg elhiszi az ember, hogy ő még azt a legapróbb részletet is észreveszi, ami mindenki más számára rejtve marad. A későbbi Sherlock Holmes-történetekhez képest itt még nincs pszichologizálás vagy mítoszrombolás, csupán egy klasszikus történetet mesél el, mindenféle felesleges kitérő nélkül, a horror műfaji keretei közé helyezve.

- - -

3. George C. Scott (They Might Be Giants, 1971)

A Patton című szatirikus életrajzi film végén, a címszereplő amerikai tábornok (George C. Scott), miután befejeződött számára a második világháború, egy szélmalom felé indul el. Ha továbbgondoljuk a filmbéli karakterét, és eltekintünk attól a ténytől, hogy George S. Patton 1945 végén meghalt, huszonöt év múlva körülbelül ott tarthat, ahol a They Might Be Giants személyiségzavarban szenvedő főszereplője (szintén George C. Scott). Sherlock Holmesnak képzeli magát a hetvenes évek New Yorkjában, idejét bűnügyek felgöngyölítésével múlatja pepita kabátban, füles sapkában, pipát rágcsálva. Ebben az igencsak szokatlan feldolgozásban Sherlock Holmes, messze eltávolodva saját korától, modern Don Quijoteként bolyong egy számára alig értelmezhető világban.

They Might Be Giants | George C. Scott és Joanne Woodward

Testvére diliházba akarja csukatni, hogy rátegye a kezét a vagyonára. A hálátlan feladattal dr. Watsont, a középkorú, egymagában hervadozó pszichiáternőt bízza meg. Holmes mindenhol nyomot lát, papírzacskóban, utcatáblában, elejtett szavakban. Újdonsült segédjét, dr. Watsont azonban hamar elragadja a skizofrén férfi lelkesedése, és immáron mindenféle hátsó szándék nélkül társul be a kutatásba. Moriartyt, minden gonoszság forrását keresik New Yorkban. A doktornőt az elragadóan bájos Joanne Woodward játssza, akit a legtöbben Paul Newman feleségeként ismernek, pedig saját jogán is egy rendkívül tehetséges színésznőt tisztelhetünk benne.

Méltatlanul elfeledett, egyenesen imádnivaló film a képzelet diadaláról, két csodálatos színésszel a főszerepben - minden hippiskedő túlzásával és idejétmúlt fogásával együtt.

- - -

2. Robert Stephens (Sherlock Holmes magánélete, 1970)

Billy Wilder, több klasszikus mestermű rendezője (Alkony sugárút, Van, aki forrón szereti, Legénylakás) már az ötvenes évek vége óta tervezte, hogy elkészít egy Sherlock Holmes-filmet. Egy szimpla adaptációnál azonban sokkal ambiciózusabb tervet dédelgetett. A magánnyomozó magánéletét akarta górcső alá venni. Erről a film elkészülte után, így nyilatkozott: "Merészebbnek kellett volna lennem. Van egy elméletem. Holmest homoszexuálisnak akartam ábrázolni, aki ezt senkinek nem vallja be, talán még magának sem. Azért kábítószerezett, mert a titok megtartása teherként nehezült rá."

Sherlock Holmes magánélete | Robert Stephens, Colin Blakely és Genevieve Page

Ahogy az az idézetből is kiderül, eredetileg eltervezett célját csak részben tudta megvalósítani. A Sherlock Holmes magánélete első változata több mint háromórás volt. A nagy történelmi eposzok (Ben-Hur, El Cid) mintájára ezt is bevezető zenével, egy szünettel akarták bemutatni. A hetvenes évekre azonban ez a formátum megbukott. Ezt Billy Wilder is belátta, és a filmet egy órával megrövidítette. (Amit aztán később megbánt.) Két kevéssé fontos történetszál és egy flashback-jelenet is kikerült a filmből. A kivágott részek nagy része elveszett, de még így is elmondható, hogy Billy Wilder zsenije a sajnálatosan megrövidített filmet is átragyogja. Nagyon kevés rendező tudja úgy keverni a drámát a vígjátékkal, hogy azok megférjenek egymással, és ne oltsák ki egymást. Wilder képes erre. Robert Stephens pedig arra, hogy visszafogott alakítása eredményeképpen Sherlock egy sérülékeny, tragikus, már-már hamleti hős alakját vegye fel.

Csak megközelítőlegesen lehet tudni, mi maradt ki a kétórás változatból, de még arról is elmondható, hogy korához képest újszerű módon, bátran közelít Sherlock Holmes karakteréhez. Egy olyan ügyet visz végig, amelyben kudarcot vall. A film célozgat rá ugyan, de végső soron homályban hagyja Sherlock szexuális orientáltságát, és emiatt több verzióra is lehet tippelni. Én leginkább azt láttam bele, hogy a Temzéből kimentett titokzatos belga szépség, Gabrielle Valladon (Genevieve Page) iránt kezd gyöngéd érzelmeket táplálni a nőkerülő magánnyomozó, legalábbis a film szomorú végkifejlete erre enged következtetni. Egyértelműen azonban ezt sem lehet kijelenteni. Ez a finom egyensúlyozás különböző hangulatok és érzések között a film egyik nagy vonzereje. Már sosem fogjuk megtudni, de ha az eredeti háromórás változat annyira egyben van, és legalább megközelítőleg képes olyan erővel hatni az érzelmekre, mint a fennmaradt film utolsó negyedórája, akkor lehet, hogy egy újabb Billy Wilder-mesterműtől fosztott meg minket az, hogy a rendező nem volt elég állhatatos.

- - -

1. Benedict Cumberbatch (Sherlock, 2010-2012)

A tévé és a mozi közötti minőségbeli határvonal az elmúlt években végérvényesen elmosódott. Ez egy akkora nagy ordas közhely, hogy nemhogy leírni, de még kimondani is ciki. Azért tettem meg mégis, mert ha ennek az állításnak az igazolására kellene egy tévésorozatot mondanom, én gondolkodás nélkül a BBC-n most futó Sherlock-ot említeném. Hogy miért? Mert a sorozat két szellemi atyja, Mark Gatiss és Steven Moffat (Doctor Who) mesteri módon ültette át Sir Arthur Conan Doyle tizenkilencedik századi detektívtörténeteit a jelenkor Londonjába. (Érdekesség, hogy nagy hatást gyakorolt rájuk az imént emlegetett Sherlock Holmes magánélete, amit mintaként használtak az írás közben.) Pontosan eltalálták, hogy mi az, amit érdemes átemelni ahhoz, hogy a Sherlock Holmes-történetek szellemisége átvészelje az időutazást. Ugyanakkor bátran is nyúltak a forráshoz, úgy modernizálva és úgy építkezve belőle, hogy Sherlock ismét relevánssá és izgalmassá váljon a széles tömegek számára. A sorozat hatalmas népszerűsége bebizonyította, hogy az akcióhős figuráján kívül van más lehetőség is az arrogáns magánnyomozó rehabitálására. A BBC legújabb Sherlockja úgy tud irtózatosan menő lenni a mai nézők szemében, hogy közben nem távolodik el túlzottan a gyökereitől.

Sherlock | Martin Freeman és Benedict Cumberbatch

Ha az irodalmi alapanyaghoz leginkább hű színészt kerestünk volna. Benedict Cumberbatch nem állhatna itt az első helyen. Összevetve őt Sidney Pagetnek a Strand Magazinban megjelent, azóta hivatkozási ponttá váló illusztrációjával, még csak nem is hasonlít az azokon látható Sherlockra. Holdvilágos képe alapján inkább azt sejtjük, hogy ő is arról a messzi bolygóról származik, ahonnan David Bowie jött. Idegenként jár közöttünk, kíméletlenül kioszt bárkit, valószínűleg a legtöbb ember nem bírná ki sokáig mellette. Bámulatos megfigyelőképessége, intellektusa azonban csodálatot kelt. Cumberbatch színészi játéka erre a vonzó-taszító kettőségre épül. Annyira magabiztos, hogy az az érzésünk, hogy még velünk, nézőkkel is játszik. Holmes azonban nem létezhet Watson nélkül, egy barát nélkül, aki megpróbálja őt a földön tartani. Martin Freeman tökéletes a sokat elviselő, hű társ szerepében. Tulajdonképpen ugyanazt a Szerethető Átlagembert (így nagybetűvel) formálja meg, háborús múlt ide vagy oda, amit először még a Hivatal-ban láthattunk tőle. Lehet fintorogni, hogy önismétlés, de igazából nincs ezzel baj, mert ezt a figurát ő tudja a leghitelesebben eljátszani.

Ez azonban még mindig nem lenne elég az első helyhez. Kellenek labirintusszerűen bonyolódó bűnesetek, tökéletesen eltalált mellékszereplők, illetve alkalomszerűen befecskendezett humor. Köszönhetően a forgatókönyvi zsenialitásnak, ez mind meg is van. Esettanulmánynak elővehetjük a második évad első epizódját, az A Scandal in Belgraviá-t, amely úgy tud rettenetes izgalmas lenni, hogy tulajdonképpen egy mobiltelefon körül bonyolódik a cselekmény. Az SMS érkezését jelző hang hallatán nemcsak Sherlock nyúl a telefonjáért, hanem a mi szívünk is ugrik egyet.

Sherlock | Laura Pulver

Emlékezetes mellékszereplőnek pedig ott van Irene Adler, akire lehetetlenséggel határos feladat hárult, el kellett hitetnie a nézőkkel, hogy képes vonzalmat ébreszteni és túljárni Sherlock eszén. Laura Pulvernek ez sikerült. És igen, még kifejezetten humorosak is ezek a filmek. Maradjon is így, és akkor egy gyakorlatilag hibátlan sorozatként fog bevonulni mindannyiunk emlékezetébe.

+ + +

Animált Sherlock Holmes

Bár az ember azt hinné, Sherlock Holmes és a múlt századvégi London remekül mutatna rajzfilmen, az eddigi filmek azt bizonyítják, a borotvaeszű detektív és az animáció nem passzol egymáshoz. Valamiért a filmkészítők azt hiszik, a gyerekeknek töméntelen tetőn ugrándozás, léghajózás és pofozkodás kell. Így lesz szegény Sherlock Holmesból lézerfegyveres akcióhős, akit csak az különböztet meg bármelyik unásig ismert képregényes szuperhőstől, hogy testre simuló kék-piros dressz helyett barna kockás felöltőben szaladgál az ellenség után.

Sherlock Holmes a 22. században

 

A legrémesebb rajzfilmes adaptáció a Sherlock Holmes a 22. században címet viselő tévésorozat, amitől óvunk mindenkit. Lestrade nyomozó bomba nő ükunokája a több száz évig mézben pácolódott Holmest egy magát Watsonnak képzelő robot meg valami fizikus segítségével feltámasztja, hogy küzdjön a hibernált Moriarty ellen. A többit el tudjuk képzelni... Semmi Jetson családos aranyoskodás, csak bárgyú és agresszív sci-fi klisék. A sorozat ott halt meg számunkra, amikor láttuk, hogy Holmes 25 éves szőke nyikhajként támadt fel a mézből. Oké, a rajzfilm nem dokumentarista műfaj, de ha kell egy szőke nyikhaj karakter, minek pont Holmest előrángatni a szekrényből?

A Tom és Jerryvel turbózott egyórás Sherlock Holmes-rajzfilm eggyel jobb próbálkozás. Itt legalább viccet csináltak a detektívből. A Moriarty által lépre csalt Holmes végig falun kergeti a libákat, míg a városban rekedt Tom és Jerry visszaszerzik a gyémántokat. Igaz, az idő nagy részében egymás kergetésével és formára lapításával vannak elfoglalva - ahogy minden rendes Tom és Jerry-epizódban -, de a háttérben valahogy megoldódik az ékszerrablási ügy is. Külön öröm, hogy felbukkan Bubu is a Maci Laci-rajzfilmekből.

A legjobban sikerült Holmes-rajzfilmet japánok csinálták: a 26 epizódból álló sorozatban ugyan ruhás kutyák játsszák a főbb szerepeket (szegény Watson egy elhízott skót terrier), de itt legalább megcsillan valami az eredeti Holmes-karakterből. Az első hat részt az animáció élő legendája, Mijazaki Hajao rendezte. A sorozat képi világa a Nils Holgersson-t és a Hüvelyk Panná-t idézi: nem ugyanaz a stúdió csinálta ezeket a filmeket, de a nyolcvanas évekbeli japán animáció elég jellegzetes. Gyerekeknek szánt, de a lehetőségekhez képest jól sikerült adaptáció, ahol Holmes karaktere nem pusztán átlátszó ürügy az ugrándozásra. Bár a kutyafüleket tudtuk volna feledni.

10. Tony Stark/Vasember A Vasember-ben (Iron Man, 2008)

Fémszerkóban szuperhősködni ugyan nem jelenti a színészi kihívások netovábbját, mégis beválasztottukVasembert is a kedvenceink közé, mert Tony Stark annyira jól áll Robert Downey Jr.-nak. A kissé arrogáns, de roppant stílusos nőcsábász, whisky-kedvelő iparmágnás figuráját mintha rá szabták volna, és a filmet rendező Jon Favreau hangsúlyozta is, hogy részben a zűrös múltja miatt választotta őt a szerepre, no meg azért, mert úgy érezte, Downey Jr. remekül alkalmas arra, hogy Starkot "szerethető seggfejként" ábrázolja. Kicsit tényleg olyan az alakítása, mintha a - már 2003 óta tiszta - színész utalgatna a függőségére a nézőkre kikacsintva.

* * *

9. Kirk Lazarus a Trópusi vihar-ban (Tropic Thunder, 2008)

Downey Jr. egy Kirk Lazarus nevű, ötszörös Oscar-díjas ausztrál színészt alakít, aki szakmai odaadásból feketévé operáltatja magát egy filmhez, amiben afroamerikai katonát játszik. A filmbeli kamuelőzetesben Lazarus meleg ír szerzetesként jelenik meg, és az eredeti forgatókönyv szerint Lazarus figurája is ír lett volna, de Downey Jr. úgy gondolta, viccesebb, ha még egyet csavarnak a dolgon, és ausztrált csinálnak belőle. Állítása szerint részben Colin Farrellről, Russell Crowe-ról és Daniel Day-Lewisról mintázta Lazarust, a hivatását és saját magát túl komolyan vevő színészt, aki képes kijelenteni, hogy "egészen a DVD-kommentár felvételéig benne maradok a szerepben", és a forgatás alatt végig úgy beszél, mint egy fekete.

* * *

8. Bill Bush a Rövidre vágvá-ban (Short Cuts, 1993)

Robert Altman rengetegszereplős filmjében Downey Jr. egy nem túlságosan szimpatikus sminkest alakít, aki szereti szabadidejében véresre vertre sminkelni a feleségét (Lili Taylor) és fotókat készíteni róla, de túlfűtött szexuális vágyait néha csajozással próbálja kielégíteni, amibe bevonja nyugtalanító személyiségű haverját (Chris Penn) is. A figura szánalmasságát csak aláhúzza, hogy szinte végig idétlen rövidnadrágokban feszít.

* * *

7. Paul Avery A Zodiákus-ban (Zodiac, 2007)

Ez a figura azért szerepel viszonylag hátul a listánkon, mert David Fincher remek filmje nem annyira Downey Jr. show-ja, mintsem egy pompás összjáték, amiben Jake Gyllenhaal viszi a prímet, de fontos szerep jut Mark Ruffalónak is. Downey Jr. annak ellenére hiteles a San Francisco Chronicle bűnügyi tudósítójaként, hogy 70-es évekbeli szakálla és szemüvege mesterkélten fest. Az erős, nyomott hangulatú film középpontjában az áll, hogyan őrli fel a Zodiákus nevű sorozatgyilkos utáni reménytelen nyomozás a főhősök idegeit. Persze Downey Jr. sem maradhat ki: alkoholista lesz belőle, amit, mint mindig, most is nagy átéléssel ad elő, de ezúttal humoros felhangok nélkül.

* * *

6. Blake Allen az Egy fiú, két lány-ban (Two Girls and a Guy, 1997)

Downey Jr. első filmfőszerepét James Tobacknek köszönhette az 1987-es A nővadász-ban, aztán még kétszer dolgoztak együtt, az Egy fiú, két lány-ban és a '99-es Fekete-fehér-ben. A kamaradráma legelején kiderül, hogy Downey Jr. figurája, Blake tíz hónapja egyszerre két nővel jár (Heather Graham és Natasha Gregson Wagner), akik egészen eddig a pillanatig nem tudtak egymásról. Egy menő New York-i lakásban, nagyjából valós időben zajlik a fickó kihallgatása. Downey Jr. ijesztően meggyőző a narcisztikus, személyiségzavarosnak tűnő színész szerepében, aki nem igazán tudja felfogni az igazság és a hazugság közti határ jelentőségét, és azt sem, hogy mennyire megbántott két embert. De persze még így is van benne valami vonzó, mint az intelligens pszichopatákban általában.

* * *

5. Wayne Gale a Született gyilkosok-ban (Natural Born Killers, 1994)

A tévériporter Wayne Gale szerepe ideális alkalom volt arra, hogy Downey Jr. megmutassa a benne rejtőző férget. Ápolt kis szakállával, egzaltált interjústílusával zseniálisan nyomja a szenzációhajhász tévés figuráját, aki szupersztárt csinál a sorozatgyilkos Mickeyből (Woody Harrelson) és Malloryból (Juliette Lewis). Downey Jr.-nak a bulvártelevíziózás egyik úttörője, a provokatív stílusú ausztrál tévés, Steve Dunleavy segített felkészülni a szerepre. Rá is ragadt Dunleavy ausztrál akcentusa, ami megtetszett Oliver Stone-nak, így a figura végül ausztrál lett.

* * *

4. Peter Wright a Csak veled-ben (Only You, 1994)

Igaz, hogy a film lényegében csak ürügy arra, hogy Olaszország hangulatosabbnál hangulatosabb helyszíneit nézegethessük száz percen keresztül, ráadásul egy reptéri összecsókolózásban kulminálódó limonádéról van szó, de szerintünk nincs olyan nő, aki ne szeretett volna bele egy kicsit Downey Jr.-ba a film végére. Miközben Marisa Tomei egy gyerekkori jóslat miatt Olaszország-szerte mániákusan keresi a vélt igazit, belebotlik Downey Jr.-ba, aki első látásra beleszeret, és iszonyú kedvesen és kitartóan kezd neki udvarolni, annak ellenére, hogy a nő totál dilisen viselkedik. A két színész közt izzik a levegő, és meglepően felszabadult csókjeleneteket adnak elő, nem véletlenül: a forgatás idején valóban egy pár voltak.

* * *

3. Terry Crabtree a Wonder Boys-ban (Wonder Boys, 2000)

Downey Jr. fiatalkorában előszeretettel tetszelgett a laza biszexuális szerepében, amiről mostanában azt mondja, inkább csak egy póz volt, vagy legalábbis a szexuális kísérletezései felnagyítása. Akárhogy is, a biszexuális, excentrikus szerkesztő figurája igazi álomszerep számára, amiben élvezettel lubickol. Egy olyan fickót alakít, aki nem tud anélkül megérkezni Pittsburghbe, hogy ne hozna magával egy kétméteres transzvesztitát, miközben elvileg egy egyetemi eseményre jött, illetve azért, hogy ellenőrizze, hogy halad a könyvével Grady (Michael Douglas). Természetesen rögvest szemet vet Grady pszichésen ingatagnak tűnő tanítványára (Tobey Maguire), és rövid úton el is csábítja.

* * *

2. Charlie Chaplin a Chaplin-ben (Chaplin, 1992)

Downey Jr. karrierje gyerekszínészként indult filmes apja mellett, aztán a 80-as években több filmben is észrevetette magát (pl. Különös kísérlet, A nővadász, Nullánál is kevesebb), de igazi elismerést először a Chaplin-nel vívott ki, amiért rögtön Oscar-díjra is jelölték (legközelebb 2009-ben kapott jelölést a Trópusi vihar-ért, de egyelőre nem vitte haza a szobrot). Richard Attenborough Charlie Chaplin-filmje ugyan kicsit sablonos, de muszáj szeretni Downey Jr. miatt, aki simán elhiteti velünk, hogy azonos a filmlegendával, olyan pontosan utánozza Chaplin jellegzetes gesztusait és fizikális poénjait. A gyerekkorából hozott, titkolt szomorúságát folytonos bohóckodással és szinte kényszeres nőzéssel elfedő figura nem egy mélypszichológiai tanulmány, mégis megvesszük. És hát a forgatás idején 26-27 éves, kiskutyaszerű Downey Jr. tényleg ellenállhatatlan.

* * *

1. Harry Lockhart a Durr, durr és csók-ban (Kiss Kiss Bang Bang, 2005)

1999 és 2003 közt Downey Jr. nem dolgozott a drogfüggősége miatt (leszámítva az Ally McBeal-t, de sokadik letartóztatása után onnan is kirúgták). Mel Gibson mentette meg a karrierjét, amikor a 2003-as Az éneklő detektív-ben kifizette a biztosítását, amit senki más nem lett volna hajlandó. Az igazi visszatérés viszont a Durr, durr és csók főszerepe volt, ami új lendületet adott a karrierjének (de filmbeli partnerén, Val Kilmeren ez sem segített). Downey Jr. betörőt alakít, akit véletlenül színésznek néznek, és hogy felkészülhessen egy rendőrszerepre, beállítják egy igazi nyomozó (Kilmer) mellé, hogy tanuljon tőle. Iszonyatosan vicces és szerethető párost alkotnak, és Downey Jr.-on látszik, hogy megint élvezi a színészkedést, és mindent belead. Akkor a legbájosabb, amikor bamba fejet vág az egyre jobban elszabaduló káosz közepén.

A XXI. századra tuningolt detektívgéniusz második kalandja sem egy ósdi nyomozósdi…

Guy Ritchie, Robert Downey Jr., Jude Law, lassított bunyó, tűzharc, poénos beköpések, 524 millió dolláros bevétel, két Oscar-jelölés és egy Golden Globe-díj: ezt a sztorit, bizony tovább kellett gördíteni. Még akkor is, ha a kitörő siker ellenére temérdek fanyalgó hangoztatja máig, miszerint ez nem Sherlock, ez nem Watson, ez nem A.C. Doyle. Valóban nem az…amennyiben az eredeti mű szellemiségét nézzük. Szerencsére Sherlock-feldolgozásokból eddig sem volt hiány, így a mozifilmet ferde szemmel verő közönség nyugodtan távol maradhat e „förmedvénytől” és tornáztathatja tekervényeit a karakterhűebb és valóban színvonalas tévésorozatok láttán. Ám szerencsére azok is jól járnak, akik fogékonyabbak egy kis újításra…így a 2010-es évek kezdetén. Guy Ritchie ugyanis megismételte két évvel ezelőtti bravúrját: ismét egy olyan hollywoodi stúdiófilmet rakott össze, melyben nem veszett el korábbi filmjeire jellemző látásmódja, és bizonyos kompromisszumok mellett is képes volt saját stílusában széles tömegek ízléséhez igazítani egy ezerszer lerágott csontot.

Az Árnyjáték tökéletesen megfelel az első rész által támasztott követelményeknek. Ritchie vizualitása ezúttal sem vonja meg tőlünk a szemcsemegéket: vonaton, erdőben, gyárban és városszerte folyik a szemkápráztató akció, melyet egy gondosan felépített és csavaros történet, egy eredetileg sztárra (Daniel Day-Lewis) tervezett, ám végül egy kevésbé ismert karakterszínészre (Jared Harris) osztott és ügyesen előadott főgonosz (Moriarty professzor), még több „bromance” Sherlock és Watson között, az elmaradhatatlan agyban lejátszott bunyók, valamint nem kevés csípős beszólás tart meg azon a színvonalon, mely anno sikert hozott a franchise-nak. Ráadásul az új karakterek is emelik az est fényét: Stephen Fry Mycroft Holmes-ja és a „tetkós csaj” Noomi Rapace misztikus cigánylánya érdemelnek külön említést, ám helyénvalónak találtam Miss McAdams Adlerjének szerepét is. Mindennek tekintetében a film első etapjának hibbant bizonytalansága ne ijesszen el senkit idő előtt, később úgy beindulnak a dolgok, mint Piroskától a bika. És ahelyett, hogy DVD-borítókra szánt egy-két szavas, velős idézetekkel (pl. „Ütős!”, „Remek film!” vagy a kedvencem: „Kasszasiker!”) éltetném a filmet, inkább csak szimplán megtekintésre javallom az első epizód rajongótábora számára, „Mert jó és kész!”

Vox írói általi értékelés: 75%

Gyerekek tűnnek el egy magyar kisvárosban néhány napra. Amikor előkerülnek, már nem a régiek. Elrabolták őket? És mit tettek velük? Ennek jár utána két Sherlock Holmes-rajongó kisfiú és egy kislány. Bernáth Zsolt rendező révén tíz év után újabb magyar ifjúsági film született.

Fonyó Gergely Na végre, itt a nyár! című vígjátékát 2002-ben mutatták be a magyar mozikban. Az európai ifjúsági filmek abban az évben taroltak a kontinensen: az olasz Roberto Benigni Pinokkiója mintegy hétmillió, a brit Gurinder Chadha Csavard be, mint Beckhamje megközelítőleg ötmillió, a francia Philippe Muyl szentimentális meséje, A pillangó is másfél milliós nézőszámot könyvelhetett el. Ám amíg Európában a műfaj azóta is virágzik, nálunk – ha egy-egy animációt vagy tévéfilmet nem sorolunk ide − egész estés ifjúsági film azóta sem készült. Azaz készült, legalább egy: Balogh György Tüskevára. Ám az a film pénzhiány miatt nem került mozikba, csak egy-egy tesztvetítésen volt látható.

Bernáth Zsolt független filmes rendezőnek (Illúziók, Einstein mega Shotgun) mindebből elege lehetett, és forgatókönyvíró társával, Kis-Szabó Márkkal megalkotta a Sherlock Holmes nevében című filmet, amit január 26-án mutatnak be a magyar mozik. Low budget film, egészen kevés pénzből készült: azaz Guy Ritchie most futó művének látványvilágát és akcióit nem szabad számon kérni rajta. Marad tehát a finesz, a színészi játék és az ifjúsági filmek értékei: rejtély, izgalom, barátság, szerelem, őszinteség.

A sztori szerint két kiskamasz, akik egymást Holmes-nak és Watsonnak szólítják, a nyári szünetben nyomozásba fog: a kisvárosban gyerekek tűnnek el néhány napra, amikor előkerülnek, már nem a régiek. Állítólag egy szörny rabolja el őket, s következő áldozatát iskolai fényképeken jelöli meg. A fiúk társául szegődik Ádler Ica, akinek édesapja, mielőtt végleg eltűnt volna, már kutakodott ez ügyben. Hagyott is nyomot maga után, egy jegyet az Összetört Álmok Cirkuszába. A történetben egyre több lesz a misztikum, a rejtély megoldásához vezethet annak felfedése: álmodnak-e még tiszta álmokat a gyerekek.

A Sherlock Holmes nevében főszerepeit Szénási Kristóf, Ungvár Ádám és Kugler Nikolett alakítja, továbbá Karalyos Gábor, Gáspár Sándor és Kiss Attila. És fontos epizódot játszik a műben a Sherlock Holmes-filmek legismertebb szinkronhangja, Tahi-Tóth László.

Holmes Skóciától Amerikáig számos helyen ápolják a képzeletbeli detektív emlékét

A december közepi bemutatóját követő hétvégén a brit és ír mozik legnépszerűbb filmje volt a Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték: összesen 3,8millió font bevételt generált. Az igazi szenzációról mégis a BBC gondoskodott.

Újév napján több mint kilencmillió brit tévénézőt szögezett a képernyő elé a Sherlock című minisorozat első filmje, a Conan Doyle Botrány Bohémiában című novelláján alapuló A Scandal in Belgravia (Botrány Belgraviában), melyet a következő két vasárnapon A sátán kutyája (The Hounds of Baskerville) és A Reichenbach-vízesés (The Reichenbach Fall) másfél-másfél órás feldolgozása követ. Az első rész nyomban felborzolta a kedélyeket. A közszolgálati médium az este 9 órás időhatárt megsértve már 8 óra 25 perckor mutatott egy pucér jelenetet, melyben a Sherlock Holmes fejét elcsavaró csinos Irene Adler (Lara Pulver) nem viselt mást, mint egy pár gyémánt fülbevalót. A rendező, Steven Moffat a hatalmaskodó nő alakjával akarta eloszlatni a homoszexualitás gyanúját Holmes és dr. Watson körül.

Sherlock Holmes köztudottan az angol irodalom egyik legeredetibb figurája, aki 1887 óta négy regényben és ötvenhat novellában jelent meg, legjellegzetesebb tulajdonságai – tartózkodó, mániákus, lenéző – is közismertek. Valóságos gyógyszerfüggősége, pipája, vadászkalapja elválaszthatatlan a karaktertől, de a BBC verziójában Benedict Cumberbatch alakításában mégis gyors észjárása teszi ellenállhatatlanná.

A filmvásznon és a képernyőn már eddig is több mint hetven színész által megformált magándetektív kultuszát jelzi, hogy Sherlock Holmes 1854. január 6-ára feltételezett születésnapját megünnepelendő jövő héten mintegy ötszáz rajongója érkezik New Yorkba egy ötnapos dzsemborira. London szállodai promóciókkal, ötórai teákkal, kedvenc éttermeit, kocsmáit felkereső szervezett sétákkal aknázza ki a legújabb adaptációk nyújtotta népszerűséget. A Conan Doyle-t inspiráló vadregényes délnyugat-angliai vidék, Dartmoor éppúgy igyekszik lehúzni egy bőrt a figuráról, mint Edinburgh, ahol a Sebészek Csarnoka Múzeumban állandó kiállítás nyílt az 1859-ben a skóciai fővárosban született és annak egyetemén orvosnak tanuló író, illetve professzora, Joseph Bell emlékére.

A legendás fiktív nyomozó híveinek szentélye egy furcsa intézmény a londoni West Enden, a Baker Street 221/B szám alatt. Az 1990-ben megnyílt Sherlock Holmes Múzeum címén lakott Holmes és hűséges barátja, dr. Watson, legalábbis Sir Arthur Conan Doyle képzeletében 1881 és 1904 között. A kitalált személynek szentelt „kegyhely” kicsit abszurd ugyan, de a rokonszenves brit visszafogottsággal berendezett, a viktoriánus kor hangulatát tükröző kiállítás emlékezetes: a Sherlock Holmes-sztorikban előforduló korabeli tárgyak – pipa, nagyító, laboratóriumi eszközök, jegyzetfüzet – kaptak benne helyet. Kevés látogató áll ellen a kísértésnek, hogy megörökíttesse magát Sherlock Holmes karosszékében a kandallómellett. Akinek a látvány kevés lenne, minden kelléket megvásárolhat a hangulatos, háromemeletes múzeum ajándékboltjában. Jean Conan Doyle, az író 1997-ben elhunyt lánya egyébként helytelenítette a múzeum létrehozását, mondván, hogy az azt a benyomást erősíti, mintha édesapja kreációja valóságos személy lett volna. Ezt az illúziót az épület homlokzatán elhelyezett álemléktábla is aláhúzza. Jean visszautasította a kurátorok által felkínált lehetőséget egy a Sir Arthur életét és munkásságát felidéző szoba berendezésére is. Ahhoz viszont hozzájárult a Conan Doyle irodalmi örökségét gondozó kuratórium, hogy 2011 őszén megjelenhessen egy „új” Sherlock Holmes-történet, az ismert brit író-forgatókönyvíró, Anthony Horowitz tollából, The House of Silk (A selyem háza) címmel.

Inkább akciódús, mintsem intellektuális kaland a neves angol magándetektív történetének második része – de a rendező Guy Ritchie sajátos látásmódja miatt a Sherlock Holmes 2. még így is az átlagosnál jobb, figyelemreméltó kalandfilm. KRITIKA

Noha Sir Arthur Conan Doyle rajongói a nagy rendezői szabadságfok miatt elégedetlenek voltak vele, Guy Ritchie – a Blöff és a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rendezője – 2009-ben egészen sajátos, a vártnál akcióközpontúbb, de rendkívül okosan felépített adaptációt készített Sherlock Holmes történetéből. A remek és a hollywoodi fősodorhoz képest formabontó, nagyon sok nagyon rövid snittre épülő vágástechnika és a vele járó, eszeveszettül pergő, szünetek nélküli dialógusok tették egyedivé a filmet, amelyben a jó humor nem csak a ragyogóan megírt szövegben, de képi megoldásokban, rendezői ötletekben is jelen volt. És noha valóban nem egy szöveghű Conan Doyle-átirat, a forgatókönyv is kiemelkedően átgondolt és ötletes volt: a látszólag abszolút természetfeletti téma (egy feketemágus okkult mesterkedései) ellenére egyrészt az utolsó félszóig mindenre volt tökéletesen passzoló magyarázat, másrészt végig aránylag valószerű, túlzásoktól mentes maradt.

Az önállóan is fogyasztható második részben – amely Holmes és a világháborút kirobbantani akaró zseni, Moriarty professzor végső küzdelmét regéli el – azonban kissé felborultak az arányok: ami jó volt az elsőben, abból most kevesebb van, ami pedig kevésbé volt eltalált, az most túlburjánzik. Mostanra feláldozták a szellemi kihívást a még látványosabb akcióért: szinte szó szerint ágyúval lőnek a verébre is. Az egyik fő csata egy fegyvergyár gigantikus ágyúi közt és azok segítségével zajlik, szinte mozdulatlanná lassított, a becsapódó bombáktól elrepülő emberekkel és a fákat kettétépő ágyúgolyókkal, összedőlő épületekkel, géppuskatűzzel, jó negyed órán át – vagy hasonló időtartamú, kaszinókon keresztül-kasul zajló, verekedésekkel tarkított üldözésekkel, és így tovább. Közben pedig a filmnek legalább a felében azt sem tudjuk, pontosan miért is nyomoz a nyomozó, mit kéne megakadályozni, és pláne hogyan; ezzel pedig a pőre akcióra irányul a figyelem a briliáns (vagy akármilyen) cselekmény helyett.

Meg aztán odalett a valószerűség is: amíg az első részben egyszerre nyűgözött le egy-egy probléma bombasztikus megoldása és annak tüntető racionalitása, addig most már csak az előbbi marad. (Például Holmes valahonnan már előre pontosan tudja, hogy hány perc és hány másodperc után fogják őket megtámadni egy vonatút során, ez idő alatt pedig pontosan mekkora sebességgel fog haladni és mekkora távolságot tesz meg a vonat – csak ez magyarázhatná, hogy pont egy folyó fölött, az odarendelt és pont akkor odaérő csónakázók elé dob ki valakit a szerelvényből, tudva, hogy annak kutya baja sem lesz.) És az olyan butácska megoldások sem segítik az önfeledt műélvezetet, mint egy szereplő halála és csodával határos, hevenyészve előkészített feltámadása.

Ráadásul már nincs okunk Sherlock Holmes jelleme felett ujjongani sem – az első rész frenetikusan szociopata, a normákat elutasító és így sajátosan komikus karaktere már ismert, és ezúttal inkább csak utalásokban van kihangsúlyozva. Viszont Holmes és Watson esetleges homoszexuális vonzalmára szimpatikusan ráerősít a rendező, de úgy, hogy az sose legyen túlontúl komolyan véve – a detektívet játszó Robert Downey Jr. és Jude Law párosa most is remekül működik együtt. Ám a hazai nézők dolgát alaposan megnehezíti az elszomorítóan gyenge szinkron; hiába kölcsönzi a hangját a főszereplőknek két remek színész (noha a nevüket sehol nem fedik fel, alighanem Fekete Ernőről és Nagy Ervinről van szó), nyomtalanul elvesznek a Ritchie-re jellemző pergő párbeszédek és a humorosságot önmagukban fokozó hangsúlyok, mivel a kissé bárgyú magyar hang leginkább egy népmesegyűjtemény hangoskönyv-verziójára emlékeztet.

A történet csúcspontja és lezárása, Holmes és Moriarty, a két ősellenség ütközete viszont az első rész legjobb pillanatait idézi, és negyed órába sűríti a filmek minden erényét, visszahozva a rébuszfejtés varázsát is, s csúcsra járatva Ritchie ötleteit. Amelyek – a vágási technikával, a jó humorral, a vizuális és verbális poénokkal, az élethű korrajzzal, a sajátos ötletek egyedi megvalósításával – nem csak ezt a jelenetet, de végső soron mind a két óra tíz percet egy nagyon is nézhető, szórakoztató és átlagon felüli filmmé teszik még akkor is, ha az első résznek nem is ér a nyomába.

Nincs is ebben semmi meglepő: Sherlock Holmes mindig is a legjobb volt a szakmában.

A világ legismertebb magándetektívjének újabb kalandjai, a vadul humoros gengszterfilmekre szakosodott Guy Ritchie rendezésében készült el. A Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték (Sherlock Holmes: A Game of Shadows, hazai bemutató: január 5.) a világ mozijaiban is verhetetlennek bizonyul.

A film első része az egész világon összesen 524 millió dollár bevételt hozott, a folytatás – úgy látszik – felül fogja múlni a nagy elődöt. Ugyanazokban az országokban ugyanannyi idő alatt mindenütt sikeresebbnek bizonyul a 2009-es Holmes-filmnél, miközben 25 ország (köztük Ausztrália, Kína, Brazília, Franciaország, Spanyolország, Japán) vár még a saját premierjére. A Robert Downey Jr. és Jude Law főszereplésével készült film, amelyben vérbő humorral keveredik a látványos akció, egyedül az Egyesült Államokban több mint 140 millió, a világ többi részén pedig 265 millió dollárt hozott, és az érdeklődés nem csökken iránta. Holmes, úgy látszik, méltó a híréhez.